Phaeton 6 – A Phaethon
A kiképzés még nem ért véget.
Csak mellé érkezett valami más.
A Phaethon. A hajó.
Nem ünnepélyesen született meg. Nem volt avatás, nem volt pillanat, amit érdemes lett volna megjegyezni. Alkatrészek érkeztek. Konténerek nyíltak. Emberek hajoltak rajzok fölé, majd hajoltak ugyanazzal a mozdulattal a valóság fölé is. Amit addig csak számítás tartott egyben, most anyaggá sűrűsödött.
Gyorsított tempóban rakták össze.
Főhajtómű.
Kinetikus lövedék.
Kísérő egység.
Egymásra illesztett szükségletek, nem álmok. Nem volt benne szépség, csak pontosság. Nem volt benne kegyelem, csak irány. A test formát öltött, ahogy egy ítélet is szokott: hidegen, véglegesen.
A tizenkét fős emberi vezérlőmodult külön építették. Mintha tudták volna, hogy ott nem elég a csavar, nem elég a hegesztés. Oda hely kellett. Légzés. Mozdulat. Manuális célzó- és korrekciós rendszer került bele — olyan felületekkel, amelyek nem bíztak a gépre mindent. Kézre tervezték. Szemre. Idegre.
Az utolsó ötszáz kilométert már nem bízták algoritmusra.
Ott ember vezeti az irányt.
A Csillagász naponta jelentkezett. Nem volt benne pátosz. Csak számok. Pályaszámítások. Korrekciók. Apró módosítások, amelyek nem tűntek fontosnak addig, amíg rá nem jöttek: minden apró módosítás egy életnyi különbséget jelenthet. A hangja végig ugyanaz maradt. Tiszta. Pontos. Mintha nem azokról beszélne, akikhez szólt — pedig pontosan tudta, kik ülnek majd ott, amikor már nem lesz lehetőség újraszámolni.
Közben a kiképzés ment tovább.
A testek tanultak gyorsabban reagálni, mint ahogy a félelem megérkezne. Az elmék tanultak egyszerre figyelni és elengedni. A tizenkettő együtt mozgott, együtt fáradt el, együtt csendesedett el. Nem volt szükség szavakra. A közelség elvégezte a maga munkáját. A közös terhelés lassan lecsupaszította őket, és ami maradt, az nem volt sem hősies, sem rendkívüli.
Csak valós.
A Csillagász egyre több időt töltött velük. Nem tanított. Nem vezetett. Ott volt. Figyelt. Jegyzetelt. És közben tudta: ezek az emberek nemcsak együtt indulnak majd a halálba — együtt tanulnak meg meghalni is, még mielőtt elindulnának.
Tizenkét ember.
És egy, a tanú.
A Phaethon árnyéka egyre nagyobbra nőtt a hangár falán, ahogy teltek a napok. Nem fenyegetett. Nem ígért. Csak jelen volt. A tizenkettő hozzászokott a látványához, ahogy az ember hozzászokik egy mondathoz, amit előbb-utóbb ki kell mondania.
A Csillagász pedig számolt tovább.
Mert ez volt az egyetlen módja annak, hogy elviselje, amit már tudott.
Hogy tizenkét ember elindul.
És ő marad.
Nem azért, mert könnyebb.
Hanem mert valakinek emlékeznie kell majd arra, hogyan történt.
Hogy mi volt az ára.
És kik fizettek mindannyiukért.
Előző fejezetek
Megjegyzések
Megjegyzés küldése