Érzelmek krónikása

Naplóbejegyzés – 2052. április 18. Aznap volt huszonkét éve, hogy meghalt az a kisfiú. Kedves Naplóm, ma újra álmodtam vele. Nem volt különös álom. Csak ült a lépcsőn, a ház előtt. A kék kisautóval játszott, amit sosem kaphatott meg tőlem. Egyszer rám nézett, és azt kérdezte: – Viola, most már haza mehetek? A hangja tiszta volt, mint az eső előtti levegő. Az ébredés pedig sűrű és nehéz, mint egy kabát, amit egy sírkőre terítettek le. Mostanra már nyugdíjas vagyok. A határidőnaplók elnémultak, a múltban kövültek. De vannak történetek, amik nem porosodnak el. Ott ülnek melletted reggelinél. Visszaköszönnek egy bolti játékból. Felbukkannak, ha egyedül maradsz. És néha... visszajönnek álmodban, hogy megmutassák: amit szerettél, az sosem múlik el teljesen. Ez az emlék nem fakul. Csak csendesedik. De nem tűnik el. A ház előtt álltam. Nem voltam még öreg, csak fáradt. A kabátom zsebében ott volt a játékautó, amit napok óta magamnál tartottam. Hátha lesz még alkalom. Hátha visszakapjuk. Hátha ...

Ne engedd vissza! Odabent csend volt. Olyan csend, amit nem lehet letakarni, mint egy halottat a lepellel. Viola a ház előtt állt, ahol a kisfiú meghalt. Nem kopogott. Nem csöngetett. Csak nézte a megszürkült falakat, a rideg ablakokat, amik mögött egy gyermek utolsó napjai múltak el. A kabátja zsebében szorongatta a kék műanyag autót. Egy játék, amit hetek óta hurcolt magával, hátha... hátha még át tudja adni. Már nem fogja. Soha többé. A tárgyalás nem a bíróságon zajlott, hanem belül. A fejében. Ott volt mindenki, akinek köze volt hozzá: a gyám, az ügyintéző, az anya, a kisfiú – és ő maga is, kétszer. Egyszer mint a szakember. Egyszer mint ember. – Te jelezted – szólalt meg a szakmai hang benne. – Leírtad. Figyelmeztetted őket. – De nem elég hangosan – válaszolt rá a másik. A gyám hangja csendült most fel a fülében: „Kockázat minden döntés. A visszailleszkedés elsődleges cél.” Igen. Kockázat. Csakhogy ez a kisfiú már nem fog visszamenni sehová. Mert meghalt. Visszament, visszaengedtü...