Phaeton 1. fejezet – A számítás

A világ még aludt. Még nem tudta, hogy számolni kellene a napokat. De a Csillagász már ébren volt.

A megfigyelőállomás mélyén ült, abban a fémmel és csönddel burkolt világban, ahol az emberi test is néha megfeledkezik a saját lágyságáról. Két keze a billentyűkön, szeme a kijelzőkön, lélegzete visszatartva, mintha az időt is meg lehetne állítani azzal, ha az ember nem mozdul.

A monitora kékre dermedt fényében lassan kibontakozott valami, aminek nem lett volna szabad ott lennie. Nagyon nem.

Egy eltérés. Egy finom, kósza elhajlás a pályán, amit már ezerszer végigszámoltak, modelleztek, ellenőriztek. Egy parányi csúszás — mint amikor egy hajszál kerül az óraszerkezet fogaskerekei közé, és az egész világ finom remegéssel válaszol.

Ő azonban nem remegett. Csak figyelt.

A képletek lassan táncoltak elő a képernyőre, mint valami hideg szertartás résztvevői. Gravitációs vektorok, eltérítési szögek, sebességek. Egy meteorit pályája, amelynek múltja pontos volt, jövője viszont… egyre sötétebb.

Nem hitt a csodákban. Nem volt benne semmi hősi. Nem mondta ki hangosan, hogy „ez baj”. Csak számolt. Újra és újra, más metódussal, más paraméterekkel — de a számok mindig ugyanoda vezettek. Mint valami kozmikus ujj, amely most a Föld felé mutatott.

4764 Nemesis.

Ez volt a meteorit neve az adatbázisban. De ő nem a nevet látta. Hanem a pályát. A szöget. A perihélium áthelyeződését. A lassú, sötét fordulatot a Jupiter után, amikor az óriásbolygó, mint egy játszi isten, egyetlen gravitációs biccentéssel elindította a következő világvégét.

A meteorit most már a Nap mögött járt. Senki nem látta. Senki nem figyelte.

Csak ő.

És a Föld ott állt előtte a pályán — tétlenül, védtelenül, vakon.

A Csillagász hátradőlt a székében. A háta mögötti csönd olyan mély volt, hogy szinte hallani lehetett, ahogy a világ lassan tovább gördül a semmibe. A képernyő villogott előtte, mintha segítséget kérne. Nem volt már mit pontosítani. Nem volt „talán”.

A meteorit ütköző pályára tért.

A gravitáció nem hibázik.

És ez az igazság kegyetlenebb volt bármely hazugságnál.

A számok továbbra is ridegen, könyörtelenül villogtak előtte. Nem mozdultak. Nem adtak magyarázatot. Nem hagytak helyet a kétségnek.

És ő mégis… kétségbe vont mindent.

A Csillagász mereven nézte a kijelzőt. A keze megmozdult, gépiesen.

Ctrl+Enter.

Az algoritmus újrafutott. A modell újra felépült. A gravitációs pályaív újra kirajzolódott — és megint ugyanaz a halálrajz: egyetlen hosszú görbe, amely a Jupiter után lassan, de feltartóztathatatlanul a Föld felé hajlott.

• Nem!

Megmozdult, hátracsapta a széket, felállt. Szinte dühösen.

A képernyő nem hazudhat — de mégis. Talán egy elcsúszott adat. Talán egy figyelmetlenül kezelt szenzorérték. Talán valami, amit ő nézett el.

A legrosszabb álom nem az, amelyik félelmetes — hanem amelyik pontos.

Visszaült.

Új bemeneti adatok. Új validációs sorozat. Kizárta a hibákat, kizárta a redundanciát, kizárta még önmagát is.

És amikor újra lefutott a szimuláció… a grafikon ugyanott tört el.

A halál ujja ugyanúgy a Földre mutatott.

– Ez nem lehet… – szinte suttogta.

A monitor válaszolt.

Egyetlen kocka — egyetlen dátum.

191 nap.

Lüktetett. A retinája belesajdult. A pupillája nem akarta befogadni.

A Csillagász mély levegőt vett, és más algoritmust választott. Régebbit. Konzervatívabbat. Egyet, amit még az egyetemen tanítottak — amikor a világ még egyszerűbb volt, és a meteorok csak csillagászati érdekességek voltak, és nem a pusztulás ígéretét hordozták.

A számítás lefutott. A vonalak újrarajzolódtak.

A végpont… változatlan.

Még egyszer.

Ezúttal kézzel.

Papírral. Ceruzával.

Mint a régi időkben, amikor az ember még nem bízott a gépekben — de legalább tudta, mikor kell félnie.

Írt. Számolt. Javított. Törölt. Újrakezdte. A keze remegett, az ujjai zsibbadtak, de az agya tiszta volt.

Csak épp nem akarta elhinni, amit levezetett.

Mert most már nem a monitor mondta ki.

Hanem ő maga.

A pálya a Földre mutat.

Az eltérés nem hiba.

Lassan letette a ceruzát. A kézírása remegős volt, az utolsó számjegyek szinte táncoltak a lapon — mintha a gravitáció már most elkezdte volna elhúzni őket valami mélyebb világ felé.

Rátette a kezét a papírra. Nem őrizte. Nem fénymásolta. Csak ott tartotta rajta a tenyerét, mint egy régi sírkövön — mintha egy elveszett név fölött gyászolna.

Mert nem akarta, hogy ez legyen az igazság.

De már nem maradt benne kétség.

Az ember akkor kezd félni igazán, amikor már nincs mit cáfolni.

És a Csillagász most először félt.

Nem a haláltól.

Nem is a becsapódástól.

Hanem attól, hogy igaza van.

Behunyta a szemét. Egy pillanatra csak. Hogy ne a számokat lássa — hanem az eget.

– Végünk – suttogta maga elé. Nem mint felfedezést. Inkább mint gyászt.

A világ most még békében élt. Az emberek reggelente munkába mentek, gyerekek iskolába, szerelmesek sétáltak kéz a kézben, öregek teát töltöttek, mintha az univerzum nem számolna vissza.

De ő tudta.

A szívében egy képlet eredménye dörömbölt:

„Idő a becsapódásig: 191 nap.”

Nem sok.

És mégis: ez minden.

A számítás megtörtént.

A halál már úton van.

De a történet — most kezdődik.

Az előző fejezet 

Prológus