Érzelmek krónikása

A karácsonyi vacsoraasztal fényben úszott, a gyertyák lángjai vidám táncot jártak az üvegpoharak szélén. A szobát a nevetés és a beszélgetés zsongása töltötte be, a családtagok vidám kacagása keringett a finom ételek illatával keveredve. Réka az asztal szélén ült, a nagyapja mellett, aki mosolyogva kanalazta a húslevest. Minden tökéletesnek tűnt. De az asztal túlsó végén Júlia némán, komor tekintettel figyelte a családját. Az arca szoborszerű nyugalmat árasztott, de a szemében ott lappangott valami kemény és fájdalmas. Csak akkor szólalt meg, ha valaki kérdezte, és még akkor is csak röviden válaszolt. A nevetés egy pillanatra elhalt, ahogy Júlia megszólalt, hangja halkan, mégis határozottan törte meg a csendet. – Látom, mindenki jól érzi magát. De én mégsem számítok a szeretet ünnepén sem? – A tekintete végigsiklott az asztalnál ülőkön, majd megállapodott az édesapján, Nagypapán. – Ha nem lennék egyre ismertebb festő, talán most sem hívnátok meg. Igaz? A család döbbent csendben nézett ...

A kandallóban pattogott a tűz, a lángok arany fénybe vonták a szoba minden szegletét. Kint sötét volt már, a tél csípős levegője befagyasztotta az ablakon túl a világot, de bent meleg volt és biztonság. Réka csillogó szemekkel ült a nagypapa mellett a régi fotelben, lábát maga alá húzva, mintha a kényelem még mélyebbé tehetné a beszélgetést. – Robin Hood igazi hős volt, nagypapa – mondta szenvedélyesen, szinte beleborzongva a gondolatba. – Elvette a gazdagoktól és odaadta a szegényeknek. Igazságot tett! A nagypapa elmosolyodott. Szeme sarkában halvány ráncok táncoltak, mint a régi történetek emlékei. – A világ sosem fekete-fehér, Rékám – mondta csendesen. – A jó szándék nem mindig jelent jó tetteket. Réka felhúzta a szemöldökét. – De ha valakinek segítségre van szüksége, és a másiknak megvan az, ami kell neki, akkor miért baj, ha elvesszük tőle? A nagypapa hátradőlt a székében, ujjai finoman összefonódtak az ölében. Egy pillanatig hallgatott, mintha az időt ízlelgetné. Aztán mesélni ke...