Viola naplója 04 - A délután, amikor minden megállt

Ma megint Ő jutott eszembe.

Pedig nem volt semmi különös oka.

Nincs évforduló. Se dátum, amit pirossal karikáznánk a naptárban.

Csak a szél fújt ugyanúgy, mint akkor. És az ablakom résein bejött valami, amit nem tudok megnevezni.

Valami emlék-íz.

Harminc év telt el.

De ha akarom, percre pontosan vissza tudom idézni.

Az ajtó nyikorgását.

A nyár melegét.

A gondolataimat, ahogy felfelé lépkedtem a lépcsőn.

A nap ragyogott.

Terepen voltam, három családnál is előrelépés történt.

Volt egy kisfiú, aki először nézett rám úgy, mintha bízna bennem.

Egy anyuka, aki végre aláírt valamit.

Egy apa, aki nem kiabált. Csak megköszönte, hogy újra eljöttem.

Fáradt voltam, de jólesően.

Azon gondolkodtam, mit mesélek majd neki, a kolléganőmnek.

Ő mindig mosolygott, ha valami kis csoda történt.

Szerette az apró győzelmeket. Úgy tartotta, a gyerekekhez nem elméletekkel kell menni, hanem jelenléttel.

Biztos pont volt egy bizonytalan, folyton változó világban. Ott volt minden reggel. És aznap is ott volt.

Amikor beléptem az irodába, az első, amit megláttam, a vér volt.

Nem sikítottam.

A testem megfeszült, de nem remegtem.

A világ… lassan fordult meg körülöttem.

Egy nő ült az egyik széken.

Mereven.

Mint aki már messze van.

A szeme nem engem nézett. Nem volt fókuszált a telintete.

A semmibe meredt.

A kolléganőm a földön feküdt.

A haja kibomlott.

A karja furcsa szögben, alatta egyre nagyobb vörös tócsa.

Olyan volt, mint egy kép, amit senki nem kér, mégis beleég a retinába.

Örökre.

Nem tudom, mikor hívtam a rendőrséget.

A számok maguktól kerültek az ujjaim alá.

A hangom halkan csengett vissza, mint egy másik emberé.

– Itt gyilkosság történt. Az irodánkban.

A nő nem mozdult.

Nem mondott semmit.

A rendőrök néhány percen belül ott voltak.

Kísértetiesen csendben történt minden.

A kolléganőm már akkor is halott volt. Rajta nem lehetett többé segíteni. A nő akkor is ott ült.

Mint egy darab megkövült múlt.

Amikor elvitték, és végre egyedül maradtam, leültem.

Az asztalához.

Minden úgy volt, ahogy hagyta.

A bögréje féloldalt, a jegyzetei színes cetliken.

Aznap is gyerekeknél, családoknál járt.

Aznap is segített.

Aznap is dolgozott.

A papírokon családok nevei.

Határidők, következő lépések, biztató mondatok.

Egy szív alakú matrica is.

Mosolyognom kellett. Sírás közben.

Egészen délutánig jó napja volt.

Aztán valaki bejött.

Valaki, akinek nem maradt reménye.

Valaki, aki válaszokat akart.

Valaki, aki talán nem is akart ölni – csak megállítani a fájdalmat.

És ő… ő beengedte.

Nem gyanakodva. Nem védekezve.

Hanem úgy, ahogy mindig tette.

Tiszta tekintettel. Emberként.

Azóta is visszhangzik bennem:

Beengedte.

És én… harminc évvel később is őrzöm.

Nem a gyilkost. Nem a vért.

Hanem őt.

A hangját, amikor reggel belépett, és azt mondta:

– Hoztam neked valamit. Csak úgy.

Egy csokit.

Egy mosolyt.

Egy színes post-itet, amire azt írta:

„Ma is lesz okunk örülni.”

Volt is.

Egészen délutánig.

Most már nyugdíjas vagyok.

Más jött a helyemre. Más ül az asztalom mögött.

De néha, ha elmegyek az épület előtt, megállok.

Nem sokáig. Csak egy pillanatra.

Aztán megyek tovább.

Mint ő tette volna.

Csendben.

Mosollyal.

Úgy, hogy közben a szíve mélyén mindig ott volt mindenki, akinek egyszer valaha segített.

Ő nem lesz emléktábla.

Nem ír róla újság.

Nem emelik piedesztálra.

De bennem – és még sok más emberben – ő megmaradt.

A kolléganőm.

A barátnőm.

A családgondozó, aki az utolsó pillanatáig jelen volt.

És aki, ha újra választania kellene… akkor is beengedné.