Nagypapa és a pillanatok - Szívbe írt örökség
A temetői kavicsok aprót roppantak Réka léptei alatt. A mécsesek lobogó fénye aranyszínű csillámokat vetett a sírok nedves köveire. A fák susogva hajoltak egymás felé a szélben, mintha titkokat súgnának, amelyeket csak az ősi csend érthet meg. Réka mélyet lélegzett, majd Nagypapára emelte a tekintetét. – Nagypapa… miért írja meg valaki a saját búcsúdalát? Miért búcsúzik még életében? A szavak ott lebegtek közöttük, a kérdés súlya finoman ráült a levegőre. Nagypapa elmosolyodott, az a csendes, mély mosoly volt ez, amiben bölcsesség és egy csipetnyi szomorúság is rejtőzött. Lassan bólintott, majd megszorította Réka kezét. – Drágám – kezdte csendesen –, egy művész tudja, hogy egyszer meg fog halni. Nem menekül előle, nem próbál úgy tenni, mintha nem létezne. Számára a halál az élet természetes része. És amikor eljön az idő, le akarja zárni az életművét. Réka szeme tágra nyílt. A szavak egy pillanatig még nem álltak össze benne, csak érezte a jelentőségüket, ahogy lassan végigcsorogtak a l...