A cetli a hátunkon – Nagypapa és a pillanatok
A délután lustán nyújtózott végig a verandán. A napfény áttört a szőlőlugas levelein, apró foltokat rajzolt a padlóra, mintha valaki aranypénzeket szórt volna szét. Réka a korlátnak támaszkodott. – Nagypapa… szerinted lehet, hogy valaki tényleg nem elég jó? Nagypapa éppen a kancsóba töltötte a limonádét. Megállt a mozdulat közepén, aztán lassan letette az üveget. – Miért kérdezed ezt, kicsim? Réka vállat vont. – Néha úgy érzem, mások ügyesebbek. Okosabbak. Bátrabbak. Van, akinek minden sikerül. Nekem meg… mintha mindig hiányozna még valami. Nagypapa nem tiltakozott. Nem mondta rögtön, hogy „dehogyis”. Csak leült mellé. – Mesélek neked valakiről. Réka felé fordult. – Egyszer ismertem egy fiút. Minden dolgozata előtt azt mondta: „Úgyis elrontom.” Ha megdicsérték, legyintett. Ha sikerült valami, azt felelte: „Csak szerencsém volt.” Évek teltek el így. Egy nap megkérdeztem tőle, miért beszél így magáról. – Mit mondott? – Azt, hogy nem tudja, de ő egy senki. Aztán kiderült, hogy...
