Phaeton 4 - A tizenkettő
A tanácsterem falai túl fehérek voltak. Túl tiszták. Olyan világot hazudtak, ahol még van rend, van kontroll, és főleg: van idő.
Pedig már semmi sem maradt.
A világ vezetői ott ültek a fényes asztal körül, mint megfáradt marionett bábuk egy olyan színdarabban, amit már rég nem ők írnak. Aranyszegélyű egyenruhák, karcsúsított öltönyök, szinte átlátszó holografikus avatárok. Egy térben, egy döntés előtt, egy bolygó sorsa felett.
A képernyőkön még mindig ott villogott a cím: VÉSZHELYZETI NEMZETKÖZI TANÁCSKOZÁS
A Csillagász tovább beszélt. A döntést, bár érezhető volt, ki is kellett mondani. Most. Amíg még - talán - nem késő.
– A gépek kudarcot vallottak – mondta halkan. De hangja úgy csattant végig a termen, mint egy penge a jégen. – Nincs több idő. El kell téríteni a meteoritot. Ez az egyetlen és utolsó lehetőség.
Senki nem szólt. A pillanat úgy feszült meg, mint egy idegszál az utolsó roppanás előtt.
– Ember kell a fedélzetre – folytatta. – És nem elég egy. Tizenkettő kell.
Mozdulatlan arcok. Vágástól dermedt csend.
– Minden rendszert kézzel kell kalibrálni. Minden szektort valaki felügyel. A becsapódási vektor utolsó korrigálása valós időben történik. Az MI nem vállalja. Nem tudja. Nem meri. Az MI… elkerülné az ütközést.
Megállt. Megkereste a tekinteteket. Egyesével. Lassan.
– De most nem elkerülni kell. Hanem nekimenni.
Már nem a képletek beszéltek. Nem a számok. Egyetlen mondatként lecsupaszítva állt a valóság:
Csak emberek képesek a halálba repülni.
Ekkor mozdult meg először valaki. Egy afrikai kutató, a GENIA képviseletéből. A hangja halk volt, de reszketett:
– Tizenkettő? Miért nem elég egy?
A Csillagász hangja most már szinte suttogott – de ettől lett még nyugtalanítóbb.
– Egy test, amely tizenkét szektorra esik. Egy hajó, amely redundáns irányítással operál. Egy cél, amely forog, vibrál, zavarja az érzékelést. Egy utolsó pályakorrekció, amelyet masodoercek, talán 1-2 perc választ el a megsemmisüléstől. Egyetlen ember nem elég. Ha egyetlen kéz remeg, mindenki meghal. Nem csak ők. Mi is mindannyian!
És most először nem a Csillagász nézett körbe – hanem a világ. A résztvevők. A döntéshozók.
Tizenkét ember. Tizenkét halál.
Egyetlen életért – a világ életéért.
Valaki felsóhajtott. Valaki lehajtotta a fejét.
És egy idő után nem a döntés volt a nehéz. Hanem a tudat: hogy nem lehet megkerülni. Hogy ezt már nem lehet tovább tologatni.
Az emberiség megmaradása tizenkét ember vállára kerül.
És ők már úton vannak.
Még ha egyelőre nem is tudják.
A résztvevők először csak suttogtak róla. Aztán kiabáltak.
A javaslat, hogy tizenkét embert küldjenek a halálba, eleinte túl lehetetlennek tűnt ahhoz, hogy komolyan vegyék. Morálfilozófusok, etikai testületek, vallási szervezetek, jogászok, politikusok és technokraták özönlöttek a tanácskozásba. Mindenki beszélt – csak épp a küldetés nem mozdult előre.
A Vectorium falai közben már megtanultak hallgatni. Ott senki nem hitt többé a megváltó szavakban.
Egy ideig úgy tűnt, az egész összeomlik. A közvélemény érzett valamit, de nem tudta, mit – a félelem és a bizalmatlanság új háborúkat indított el: országok egymás ellen, emberek egymás ellen, belső viharfelhők. A tanácskozásba bevontakon kívül senki nem tudott semmit.
De a számítás nem változott.
A meteor sem tért ki. Csak a napok fogytak. És végül eljött a pont, amikor már nem volt mit mérlegelni – csak el kellett végre dönteni, ki megy meghalni. A tizenkettő vagy mindenki.
Egy zárt ülésen, három szinttel a Vectorium központja fölött, kimondták a döntést.
– Nem kötelező.
Ez volt a kulcs. Ez volt a mentség. És ez volt az ítélet.
Az önkéntesség látszólag erkölcsi feloldozás volt – de valójában az emberiség utolsó, kétségbeesett ajánlata. A döntés nem azt jelentette, hogy felmentették magukat. Hanem azt, hogy végre bevallották: más megoldás nincs.
És a Csillagász ott volt. Nem beszélt sokat. Nem kérdezett. Csak egyetlen dolgot mondott:
– Majd én választok.
Sokan tiltakoztak. Túl közel áll hozzájuk. Ez túl személyes. Túl kegyetlen.
De senki nem ismerte őket jobban. Senki nem látta őket olyan órákban, amikor senki más nem nézett oda. Senki más nem tudta, mit bírnak – és mit nem bírnak tovább. Ők voltak a Csillagász családja. A társaság, akikkel hetente egyszer kiment a külvilágba. Az utolsó szál, ami a kinti léthez kötötte őt. És most közülük 12 a biztos halálba indul.
A Csillagász visszatért a Vectoriumba. Az MI már nem szólt hozzá. A gépek tanultak valamit abból, amit ő kimondott. Talán nem az adatokból, hanem abból, amit sosem lehetett leírni.
Ő pedig elővette egy jegyzetfüzetet. Nem digitális. Papíralapú. Ceruzával.
Tizenkét név. Semmi mást nem írt melléjük. Se adatot, se rangot, se statisztikát.
Csak neveket.
Egyesével.
Mert az ember, ha halálba indul – névvel indul. És valakinek ki kell mondani azokat a neveket. Valakinek meg kell kérdezni, hajlandók-e meghalni. Érte. Mindenkiért. A világért.
Ő lesz az. Csak ő mondhatja ki a neveket. Csak ő teheti fel a végső kérdést. És ő nem fog gyáván elbújni. Eléjük áll.
Nem mint vezető.
Hanem mint tanú.
Előző fejezetek
Megjegyzések
Megjegyzés küldése