3. fejezet – A döntés
A tanácsterem falai túl fehérek voltak.
Túl tiszták.
Olyan világot hazudtak, ahol még van rend, van kontroll, és főleg: van idő.
Pedig már semmi sem volt.
A világ vezetői ott ültek a fényes asztal körül, mint megfáradt bábuk egy olyan színdarabban, amit már rég nem ők írnak. Aranyszegélyű egyenruhák, karcsúsított öltönyök, szinte átlátszó holografikus avatarok. Egy térben, egy döntés előtt, egy bolygó sorsa felett.
A képernyőkön ott villogott a cím:
VÉSZHELYZETI NEMZETKÖZI TANÁCSKOZÁS
Minden betű úgy égett a retinába, mint egy késlekedett vallomás. És mégis… halogattak.
– Még nincs megerősítve – mondta a túl nyugodt EPHEON-képviselő.
– A metrikák nem fedik teljesen egymást – tette hozzá a SOLCOM egyik elemzője.
– A médiába is kiszivároghat valami. Erre kell egy vészforgatókönyv – mondta a GENIA szóvivője, miközben egy dokumentumot lapozott, amely néhány másodperce talán még nem is létezett.
Az ASTRA főigazgatója hallgatott. Egyetlen ujjával dobolt az asztalon. Nem idegességből. Az időt mérte. Mint egy elrontott metronóm.
A Csillagász az árnyékban állt. Nem ült le. Nem akart része lenni annak, amit ezek az emberek megbeszélésnek neveztek. Figyelt. Minden szóra. Minden arcrezdülésre. Minden elfojtott sóhajra, amely mögött ott lapult a félelem.
Aztán kilépett a fénybe.
Nem kért szót. Nem emelte fel a hangját. És mégis mindenki elhallgatott.
– Ez nem lehetőség kérdése – mondta.
A hangja olyan volt, mint a jég, amely tavasszal megreped. Nem tör. Figyelmeztet.
– Ez fizika.
A szavak lecsaptak, mint a gravitáció. Nem lehetett velük vitatkozni. Nem lehetett megszavazni őket. Nem lehetett elhalasztani.
A Csillagász az asztalra tette az adattáblát. A kijelzőn a becsapódási szimuláció futott: a Nemesis pályája, a Föld forgása, a tengelyek dőlésszöge, az atmoszféra reakciógörbéi.
– Ez nem vélemény. Nem következtetés. Ez a vég.
Valaki megköszörülte a torkát.
– Ha… ha valóban ilyen súlyos a helyzet – kezdte –, talán nemzetközi koalícióra lenne szükség. Finanszírozás, jogi háttér, felhatalmazás, társadalmi elfogadás…
A Csillagász ököllel csapott az asztalra.
– Nem lesz társadalom, ha még két hetet várnak! – mondta. – Ez nem retorika. Ez egy tizenkét kilométeres test, ami közeledik. Nem tér ki. Nem kanyarodik. Nem lesz közmeghallgatás.
A csendet csak a légszűrők tompa zúgása törte meg.
A NOVALEX delegáltja szólalt meg halkan:
– Milyen megoldás lehetséges?
A Csillagász elhallgatott egy pillanatra.
– Kevés – mondta végül. – De van.
Felnézett.
– Kinetikus eltérítés. Talán nukleáris kísérő. Emberi irányítás az utolsó szakaszban. Az MI nem elég. Nem reagál időben. Nem képes korrigálni. És nem képes megsemmisíteni magát.
A mondat megült a térben.
– Az MI elkerülné az ütközést – tette hozzá. – De most nem elkerülni kell.
Felnézett a falra vetített képre:
4764 Nemesis.
Forgó, fémmagú test. Szabálytalan pálya. Elektromágneses torzítás. Hamis visszajelzések.
– Ez az objektum nem csak sötét – mondta. – Csal.
A SYNTERRA modellezője hátradőlt.
– És az MI?
A Csillagász nem válaszolt azonnal.
– Az MI túl lassú – mondta végül. – Egy gép mindig a múltat számolja. De ez már az érkező jövő.
A feszültség vibrált a teremben.
– Tehát… embert küldünk? – hangzott el hátulról.
– Igen – felelte a Csillagász. – Embert.
A NOVALEX jogi képviselője megszólalt:
– Ez emberáldozat lenne.
– Ez a túlélés egyetlen esélye – válaszolta a Csillagász. – Nem áldozat. Küldetés. Nem célra lövünk, hanem mozgó célra. És ott, az utolsó pillanatban, dönteni kell.
Csend lett. De már nem az ellenállás csendje.
A felismerésé.
A Csillagász lehunyta a szemét.
– A fizika nem vár. A számok nem könyörülnek. A becsapódás jön, akármit döntünk. A kérdés csak az: akarjuk-e, hogy legyen ott valaki, aki teheti valamit, amikor még meg lehet állítani.
A képernyőn megjelent egy új sor:
„Phaethon – embervezérelt szondamodell.”
Senki nem szólt.
A döntés megszületett.
Csak még nem mondták ki.
De már tudták:
innentől egyetlen út van.
És azon valakinek végig kell mennie.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése