Amit nem javított meg... - 18. fejezet

Zárókép

A műhely már üres volt.

A nap utolsó fénye régen eltűnt az ablakból, és a falak lassan átadták magukat az estének.

A tárgyak elcsendesedtek.

Az órák viszont ugyanúgy jártak tovább.

A rugók feszültek.

A fogaskerekek forogtak.

De a nappal zaja kihúzódott közülük is, mint a tenger, amikor visszavonul a parttól.

A Mérnök egyedül maradt.

Szerette ezt az esti órát.

Nem a falon függőket.

Nem a zsebórákat.

Nem a régi rádiókat.

Hanem ezt.

Az időt.

Amikor a műhely végre önmaga lehetett.

Lassan végigsétált a polcok között.

Az ujjai néha hozzáértek egy-egy tárgyhoz.

Egy kopott rádióhoz.

Egy megrepedt lámpaburához.

Egy órához, amely egy hajszálnyit sietett.

Régen megállt volna.

Megjegyezte volna.

Kijavította volna.

Most csak továbbment.

Nem azért, mert nem látta.

Hanem mert látta.

Talán először igazán.

A munkapadhoz érve megállt.

A szerszámok ott feküdtek, ahol egész életében.

A csavarhúzók.

A fogók.

Az apró csipeszek.

Az olajos rongy.

A lámpa.

A keze ösztönösen a legvékonyabb csavarhúzó felé indult.

Megállt fölötte.

Nem érintette meg.

Csak nézte.

Mennyi mindent tett ezzel a kézzel.

Mennyi mindent szedett szét.

Mennyi mindent rakott össze.

Mennyi hibát tüntetett el a világból.

Eszébe jutott a nagyapa órája.

Az első fogaskerék.

Az első felismerés.

Az első javítás.

A falióra.

A lemezjátszó.

A horpadt fényképezőgép.

Az emberek.

Mindazok, akik nem tárgyakat hoztak hozzá.

Hanem történeteket.

A keze még mindig a szerszám fölött lebegett.

Aztán lassan visszahúzta.

Nem volt benne dráma.

Nem volt benne áldozat.

Nem volt benne veszteség.

Csak béke.

Mert végre megértette: a világ nem arra vár, hogy mindent kijavítsanak benne.

Vannak dolgok, amelyek segítséget kérnek.

És vannak dolgok, amelyek elfogadást.

Vannak törések, amelyek sebek.

És vannak törések, amelyek emlékek.

Vannak hibák, amelyek eltávolítanak valamit az élettől.

És vannak hibák, amelyek hozzáadnak.

A Mérnök lassan lekapcsolta a lámpát.

A műhely sötétbe borult.

Az órák halk ketyegése még sokáig ott maradt a csendben.

Mint apró szívdobbanások.

Mint emlékeztetők.

Mint történetek.

Aztán ő is elindult az ajtó felé.

A rézharang halkan megcsendült, amikor kilépett.

Nem nézett vissza.

Nem volt rá szükség.

Mert most már tudta:

Nem mindennek kell a helyére kerülnie.

Van, ami már a helyén van — még ha töröttnek is látszik.