Az élet, amit mindig későbbre hagytam – Emília naplója

Volt egy puzzle-öm.

Ezer darabos.

Egy levendulamező volt rajta valahol Franciaországban.

A doboza évekig ott feküdt a szekrény tetején.

Mindig azt mondtam:

„Majd ha lesz időm.”

Az ember furcsa dolgokat halogat, amikor segítővé válik.

Nem csak a pihenést.

Saját magát is.

Volt idő, amikor szerettem festeni.

Nem jól.

Nem kiállításra.

Csak úgy.

Színek miatt.

Csend miatt.

Azért az érzésért, amikor az ember nem megoldani próbál valamit… csak létezni benne.

Aztán egyre kevesebbszer vettem elő az ecseteket.

Először csak heteket hagytam ki.

Aztán hónapokat.

Aztán éveket.

És egyszer csak már nem az volt a kérdés, mikor festettem utoljára.

Hanem az, hogy egyáltalán hiányzik-e még.

A segítő szakmák egyik legveszélyesebb mondata nem hangzik tragikusan.

Csak ennyi:

„Most nincs időm rá.”

És ezt mondod:

az alvásra,

a zenére,

a barátokra,

a sétára,

a könyvre,

a testedre,

az örömre.

Aztán egyszer csak észreveszed, hogy már nem is tudod, mi tölt fel igazán.

Mert túl régóta csak adsz.

Emlékszem egy vasárnap délutánra.

Otthon ültem.

Csend volt.

Nem dolgoztam.

Nem csörgött a telefon.

Nem várt adminisztráció.

És mégsem tudtam megpihenni.

Csak ültem a kanapén, és bűntudatom volt.

Mintha valamit elmulasztanék azzal, hogy épp nem vagyok hasznos senkinek.

Ez az a pont, ahol a munka már nem időt vesz el.

Hanem identitást formál át.

Most, évtizedekkel később, már látom, milyen alattomosan történik ez.

Nem egy nagy döntésben.

Hanem apró lemondásokban.

„Most inkább bent maradok.”

„Majd jövő héten találkozunk.”

„Most túl fáradt vagyok hozzá.”

És mire észbe kapsz, az életed tele van kötelességgel… de alig marad benne öröm. Ha marad egyáltalán.

Ha most dolgozol, és nem emlékszel, mikor csináltál utoljára valamit csak azért, mert szeretted… ha a pihenésed is feladat lett… ha már a hobbid gondolata is fáraszt… akkor kérlek, állj meg egy pillanatra.

Nem azért élsz, hogy folyamatosan másokat tarts életben magadban.

A pihenés nem jutalom.

És nem luxus.

Hanem oxigén.

Csak ezt a segítők hajlamosak elfelejteni, mert túl sokáig tanulták azt, hogy mindig más jön előbb.

Nemrég megtaláltam azt a puzzle-t.

Még mindig a szekrény tetején volt.

Bontatlanul.

Leültem vele.

Lassan.

Ráérősen.

És miközben kerestem a darabokat, egyszer csak sírni kezdtem.

Nem a puzzle miatt.

Hanem mert rájöttem, mennyi mindent hagytam „majd későbbre”.

És milyen kevésszer kérdeztem meg magamtól:

„És én mikor jövök?”

Azóta néha festek.

Néha sétálok céltalanul.

Néha csak ülök csendben, anélkül hogy bárkit meg akarnék menteni.

És tudod mit?

A világ nem omlott össze tőle.

Csak én kezdtem lassan visszatérni bele.

Emília

(aki túl sokáig hitte, hogy az élet ráér majd akkor, ha mindenki más már rendben van)