Amit nem javított meg... - 9. fejezet

A beavatkozás

Az óra nyitva feküdt előtte.

A fogaskerekek jártak.

Pontatlanul.

Nem nagyon pontatlanul.

Nem látványosan pontatlanul.

Csak annyira, hogy ő hallja.

És ez elég volt.

Az inas még mindig a falnak támaszkodott.

— Nem értem — mondta. — Ha senkinek nem tűnik fel, akkor tényleg számít?

A férfi nem nézett rá.

Az órát figyelte.

A késést.

A hajszálnyi megtorpanást minden fordulásnál.

— Igen — mondta végül.

Ennyi volt az egész.

Nem magyarázott többet.

Mert nem is tudott volna.

Az inas sóhajtott.

— Néha szerintem te több hibát látsz a világban, mint amennyi valójában van.

A férfi keze megállt egy pillanatra.

Aztán újra mozdult.

Lassan.

Biztosan.

Levette a szerkezet egyik fedőlemezét.

Az apró csavarokat egymás mellé rakta. Pontos távolságra. Ugyanabba az irányba fordítva.

Az inas egyszer megkérdezte tőle, miért csinálja ezt mindig.

Azt felelte:

— Mert azt akarom, hogy visszataláljanak.

Aztán ismét nem beszélt.

A műhelyben csak a szerszámok halk érintése hallatszott.

Fém a fához.

Fém a fémhez.

A szerkezet finom sóhajai.

A férfi közelebb hajolt.

A szeme végigkövette az áttételeket.

Egy fogaskerék.

Még egy.

A tengely.

A rugó.

És ott.

Az eltérés.

Nem volt törött.

Nem volt hibás.

Csak minimálisan kopottabb a kelleténél.

Szinte láthatatlanul.

De minden fordulásnál továbbadta a csúszást.

Mint amikor egy rosszul kimondott mondat éveken át vándorol egy családban.

A férfi nem gondolkodott tovább.

Nem kérdezte meg, kié az óra.

Mióta ilyen.

Miért maradt így.

Nem kérdezett semmit.

Mert számára a hiba már önmagában kérés volt.

Kinyitotta a fiókot.

Az inas figyelte.

A férfi ritkán nyúlt ahhoz a rekeszhez.

Ott tartotta azokat az alkatrészeket, amiket évek alatt gyűjtött össze. Régi szerkezetekből mentett darabokat. Fogaskerekeket, rugókat, csapokat.

Más szemében kacatok voltak.

Az ő kezében… lehetőségek.

Sokáig keresett.

Nem kapkodott.

Egyenként emelte fel a darabokat.

Mérte őket.

Forgatta.

Hallgatta az anyag súlyát az ujjai között.

Az inas végül megszólalt.

— Nem ugyanolyat keresel.

A férfi halványan elmosolyodott.

— Nincs ugyanolyan.

És ez igaz volt.

Mert minden kopás más.

Minden idő másképp hagy nyomot.

Végül kiválasztott egy apró fogaskereket.

Alig volt nagyobb egy pénzérménél.

Az inas kételkedve nézte.

— Ez jobb lesz?

A férfi nem válaszolt.

Már dolgozott.

A mozdulatai nyugodtak voltak.

Nem látványosak.

Pont ezért tűntek visszafordíthatatlannak.

Kiemelte a régi alkatrészt.

Az óra egy pillanatra megállt.

A műhelyben furcsa lett a csend.

Mintha valaki visszatartotta volna a levegőt.

Még az inas is megérezte.

— Olyan, mintha meghalt volna.

A férfi nem nézett fel.

— Nem halt meg. Csak vár.

Az új alkatrész a helyére került.

Nem erővel.

Pontosan.

Mintha mindig is oda tartozott volna.

A férfi lassan újraindította a szerkezetet.

A fogaskerekek először bizonytalanul mozdultak.

Aztán elkapták egymást.

És mentek tovább.

A férfi lehunyta a szemét.

Hallgatta.

Egyszer.

Még egyszer.

A hiba eltűnt.

Nem halkult.

Nem javult.

Eltűnt.

Most már pontos volt.

Tökéletes.

A késés megszűnt. A ritmus kisimult. Az ütemek közé nem csúszott többé semmi idegen.

Az óra pont úgy járt, ahogy egy órának járnia kell.

Az inas felnevetett.

— Na végre.

A férfi azonban nem mosolygott.

Valami hiányzott.

Nem a működésből.

Valami másból.

Az óra most tisztán szólt.

Túl tisztán.

Mint amikor egy régi felvételből kiszűrik a sercegést… és vele együtt eltűnik valami az életből is.

A férfi újra meghallgatta.

Pontosan járt.

Hibátlanul.

És mégis…

Az inas észrevette rajta.

— Mi az?

A férfi sokáig nem felelt.

Az óra hangját figyelte.

A tökéletes ritmust.

A hibátlan működést.

És először életében megérzett valamit, amit addig soha.

Hogy lehet úgy megjavítani valamit… hogy közben elveszik belőle valami.

De ezt még nem tudta kimondani.

Ezért csak annyit mondott:

— Semmi.

Aztán becsukta az órát.

És a műhelyben csend lett.