Amit nem javított meg - 8. fejezet
A hiba, ami nem hagyja békén
Az ajtó becsukódott az asszony után.
A hang még ott maradt egy ideig a műhelyben.
Aztán az is elhalt.
A rádió hangja is eltűnt.
Mintha a dallam nem is a levegőben szólt volna tovább… hanem abban, aki nemrég még hallgatta.
A férfi egy ideig nem mozdult.
A keze még az asztalon feküdt, ott, ahol az előbb a rádió volt.
Érezte a helyét.
A hiányát.
Az inas pakolni kezdett.
Szerszámokat tett vissza a helyükre, rongyot hajtogatott, a padlóról felszedett egy leejtett csavart.
— Jó volt látni — mondta halkan. — Amikor megszólalt.
A férfi bólintott.
— Igen.
— Mindig ilyen?
A férfi nem válaszolt.
Mert tudta: nem mindig.
A műhely lassan visszatért a saját, megszokott csendjéhez.
A tárgyak újra csak tárgyak lettek.
A fény halvánabb lett.
Mintha a nap is elfáradt volna.
A férfi felállt.
Nem azért, mert dolga volt.
Hanem mert valami nem hagyta nyugodtan ülni.
Elindult a polcok között.
Nem keresett igazán semmit.
És mégis… keresett valamit.
Egy pillanatra megállt.
A tekintete egy régi faliórán akadt meg.
Magas volt. Keskeny. Sötét fa. Az üvege enyhén karcos, mintha valaki valamikor túl erősen törölte volna.
A mutatói jártak.
Pontosan.
Vagyis majdnem pontosan.
A férfi közelebb lépett.
A hangja alig volt észrevehető.
De volt egy hajszálnyi csúszás minden ütésnél.
Egy apró késés, ami csak annak tűnt fel, aki tudta, mit kellene hallania.
Az inas észrevette, hogy megállt.
— Az a régi darab? — kérdezte. — Azt már nézted egyszer, nem?
A férfi nem válaszolt rögtön.
Csak hallgatta az órát.
Újra.
És újra.
— Jó ez így — mondta az inas. — Senki nem fogja visszahozni. Senki nem fog panaszkodni.
A férfi bólintott.
— Igen.
És mégis ott maradt.
Pedig a hang nem volt hibás.
Nem annyira, hogy megálljon tőle az ember.
Nem annyira, hogy ne működjön.
Csak… mégsem volt pontos.
A férfi közelebb hajolt.
A keze már majdnem felemelkedett.
Aztán megállt.
Valami megmozdult benne.
Nem gondolatként.
Nem döntésként.
Hanem érzésként.
Mint amikor az ember észrevesz egy félrecsúszott képet a falon.
Nem nagy dolog.
De nem lehet nem látni többé.
— Hagyd — mondta az inas. — Jó az úgy.
A férfi nem nézett rá.
— Nem az.
— De működik.
— Igen.
— Akkor?
A férfi végre ránézett.
Nem türelmetlenül.
Nem magyarázva.
Csak egyszerűen.
— Hallod?
Az inas vállat vont.
— Mit?
A férfi nem válaszolt.
Mert tudta, hogy ezt nem lehet elmagyarázni.
A hang újra megszólalt.
Egy ütem.
Majd még egy.
És abban az apró csúszásban ott volt valami.
Nem hiba.
Hanem… eltérés.
A férfi keze újra megemelkedett.
Most már nem állt meg félúton.
Nem kapkodott.
Nem sietett.
Csak elindult.
Megfogta az óra alját.
Leemelte a falról.
Az inas felszisszent.
— Most komolyan? Már zárnánk.
A férfi nem figyelt rá.
Az asztalhoz vitte.
Lassan.
Mintha nem csak egy tárgyat vinne.
Hanem valamit, amihez köze van.
Letette.
Az óra tovább járt.
Most már az asztalon.
Most már közelebb.
Most már hangosabban.
A férfi ujjai végigsimítottak a fa szélén.
Megálltak a zsanérnál.
A nyitás pontjánál.
És akkor értette meg.
Nem először.
Hanem újra.
Ez nem csak arról szól, hogy meg tudja-e javítani.
Hanem arról, hogy nem tud nem hozzányúlni.
A fedél lassan megnyílt.
Az inas a falnak támaszkodott.
— Miért zavar ez ennyire?
A férfi nem nézett fel.
— Mert hallom.
És ez volt az igazság.
Nem a hiba.
Nem a pontatlanság.
Hanem az, hogy észrevette.
És amit az ember észrevesz… az többé nem hagyja békén.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése