Amit nem javított meg... - 17. fejezet
Két mozdulat
A műhelyben a délután lassan, csendesen ült rá a tárgyakra.
A nap még benézett ugyan az ablakon, de már nem világított meg mindent.
Csak emlékeztetett rá, hogy nemsokára este lesz.
A férfi a munkapadnál állt.
Előtte két tárgy feküdt.
Két javítás.
Két döntés.
Az első egy régi falióra volt.
Nem különleges.
Nem szép.
Nem értékes.
A tulajdonosa egy idős tanár volt, aki minden héten ugyanabban az időben érkezett, ugyanazzal a kopott kalappal a fején.
Most is ott ült a sarokban.
Várt.
— Megállt tegnap este — mondta.
— Először?
— Igen.
A férfi bólintott.
A szerkezetet már megnézte.
Eltört egy rugó.
Ennyi.
Nem emlék.
Nem történet.
Nem személyiség.
Egyszerű törés.
Mint amikor egy mondatból kiesik egy szó.
Nem lesz mélyebb tőle.
Csak hiányos.
A Mérnök szétszedte az órát.
A mozdulatai biztosak voltak.
Nyugodtak.
A rugó helyére új került.
A fogaskerekek egymásra találtak.
Az óra újra elindult.
Az idős tanár lehunyta a szemét.
Hallgatta.
Aztán elmosolyodott.
— Köszönöm.
Ennyit mondott.
Nem többet.
Nem is kellett.
Valami visszatért a helyére.
A Mérnök figyelte.
És most először nem a javításnak örült.
Hanem annak, hogy semmit nem vett el.
Az óra ugyanaz maradt.
Csak újra működött.
A tanár távozott.
A műhely csendesebb lett.
A másik tárgy egész délután ott feküdt a munkapad másik oldalán.
Egy fényképezőgép.
Régi.
Megviselt.
A bőrborítás a szélein felpöndörödött.
A krómozás több helyen lekopott.
A kereső sarkán egy apró horpadás ült.
A tulajdonosa fiatal nő volt.
A nagyapjától örökölte.
— Leesett egyszer — mondta.
— Mikor?
— Amikor még gyerek voltam.
A nő elmosolyodott.
— A nagyapám napokig bosszankodott miatta.
A férfi a horpadást nézte.
Egyetlen mozdulat.
Néhány szerszám.
Ki tudná javítani.
Nyomtalanul.
Korábban már dolgozott volna.
Most kérdezett.
— Zavarja?
A nő meglepetten nézett rá.
— A horpadás?
— Igen.
A nő sokáig hallgatott.
Aztán lassan megrázta a fejét.
— Nem.
A férfi nem szólt.
Várt.
— Furcsa — mondta végül a nő. — Ha eltűnne, valami hiányozna.
A keze végigsimított a gépen.
Pont ott.
A horpadás fölött.
— Mindig ez jut róla eszembe.
A nyár.
A kert.
A nagyapám arca.
Az, ahogy előadta, hogy mekkora tragédia történt.
Nevetett.
Csendesen.
A Mérnök a fényképezőgépet nézte.
A horpadást.
A történetet.
A kapcsolatot.
Aztán visszacsukta a szerszámos fiókot.
A nő pislogott.
— Nem javítja meg?
A férfi lassan megrázta a fejét.
— Meg tudnám.
És ezúttal nem volt kérdés benne.
Tényleg meg tudta volna.
— De akkor már nem lenne többé ugyanaz.
A nő sokáig nézett rá.
Aztán lassan elmosolyodott.
Olyan mosollyal, amiben felismerés lakik.
— Maga érti.
A férfi nem válaszolt.
Mert most először érezte, hogy valóban érti.
Aznap este, amikor bezárta a műhelyt, két tárgy hiányzott a munkapadról.
Mindkettő ugyanazon a helyen feküdt reggel.
Mindkettő hibás volt.
Mindkettőhöz hozzá tudott volna nyúlni.
Az egyikhez hozzányúlt.
A másikhoz nem.
És először életében nem a keze döntött.
Hanem ő.
A rézharang halkan csendült, amikor kilépett az ajtón.
A műhely mögötte elcsendesedett.
De valami végleg a helyére került benne.
Mert végre megtanulta: nem az a bölcsesség, hogy tudja, hogyan kell megjavítani valamit.
Hanem az, hogy felismeri, mikor kell.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése