Amit nem javított meg... - 13. fejezet

A megállás

A műhelyben csend lett.

Nem kényelmetlen.

Csak sűrű.

Az eső tovább kopogott az ablakon, a lemezjátszó motorja egyenetlenül búgott, és a férfi még mindig nem nyúlt hozzá.

Az inas ezt láthatóan neheebben viselte, mint a hibát magát.

— Most komolyan csak nézni fogod?

A férfi nem válaszolt rögtön.

A lemezjátszó mellett állt, egyik kezét az asztalon tartotta, mintha nem is a tárgyat akarná megérinteni… hanem a körülötte lévő pillanatot.

Az ügyfél feszülten figyelte.

Az emberek megszokták, hogy a szerelők gyorsan dolgoznak.

Kinyitják.

Megnézik.

Megmondják.

Megjavítják.

A csenddel kevesen tudnak mit kezdeni.

A Mérnök végül lassan megszólalt.

— Mikor hallgatta utoljára?

Az ügyfél pislogott.

— Tessék?

— A lemezjátszót.

Végignézett az ügyfélen.

— Nem kipróbálásképpen. Hanem igazán.

A kérdés megállt közöttük.

Az inas értetlenül nézett rájuk.

Az ügyfél viszont lassan lehajtotta a fejét.

Gondolkodott.

Nem a szerkezetről.

Hanem valami másról.

— Temetés után — mondta végül halkan.

A műhely levegője mintha nehezebb lett volna ettől az egy mondattól.

A Mérnök nem mozdult.

Csak figyelt.

Nem a választ várta.

Hanem azt, ami mögötte van.

— Anyám tette fel — folytatta az ügyfél. — Azt a régi lemezt, amit mindig együtt hallgattak.

Elmosolyodott.

Fáradt mosoly volt.

— Aztán mindig mérges lett, amikor hullámzott a hang.

Az inas felnevetett volna, de nem mert.

A Mérnök tovább hallgatott.

— És mit csinált? — kérdezte végül.

Az ügyfél most már tényleg mosolygott.

Kicsit meglepetten.

Mintha most jutna eszébe valami, amire évekig nem gondolt.

— Rácsapott a tetejére.

A Mérnök bólintott.

Pont az történt, amit várt.

A lemezjátszó újra hullámzott egyet.

A zene megbillent.

Majd visszatalált.

A Mérnök lehunyta a szemét.

Most már nem hibát hallott.

Hanem mozdulatokat.

Egy konyhát.

Egy vasárnap délelőttöt.

Egy bosszankodó nevetést.

Egy kéz csattanását a fedélen.

És hirtelen világos lett számára: ha ezt eltünteti… akkor talán nem javít.

Csak kisimít valamit, aminek joga van létezni.

Az inas türelmetlenül felsóhajtott.

— Jó, de akkor most mi lesz?

A férfi kinyitotta a szemét.

A lemezjátszóra nézett.

A kopott szélre.

A ferdén álló gombra.

Az egyenetlen forgásra.

A keze lassan megmozdult.

Az inas előrehajolt.

Az ügyfél megfeszült.

A férfi azonban nem szedte szét.

Csak finoman a lemezjátszó tetejére tette a tenyerét.

Pont oda, ahová az apa valaha annyiszor rácsapott.

A motor búgása megváltozott egy pillanatra.

A zene kisimult.

Aztán újra hullámzani kezdett.

Az ügyfél halkan felnevetett.

Az a fajta nevetés volt, ami mögött könny vár csendesen.

— Pont ezt csinálta ő is.

A férfi lassan levette a kezét.

Most először nem a javítás lehetőségét érezte.

Hanem a megőrzés felelősségét.

— Meg tudom javítani — mondta végül újra.

Az inas azonnal közbevágott:

— Na végre.

A férfi azonban folytatta.

— De előtte tudnia kell valamit.

Az ügyfél figyelte.

— Ha kicserélem a szíjat, egyenletes lesz. Szebb. Pontosabb.

A lemezjátszó halk hullámzása töltötte ki a szünetet.

— De lehet… hogy többé nem fog eszébe jutni ez a mozdulat.

Az ügyfél szeme lassan a lemezjátszóra siklott.

Aztán a saját kezére.

Mintha most először nézné meg igazán.

A műhelyben senki nem szólt.

Az eső kopogott.

A zene hullámzott.

És a kérdés ott maradt közöttük.

Nem technikai kérdésként.

Hanem emberiként.

Mit jelent valójában helyreállítani valamit?

Az inas most már nem türelmetlen volt.

Csak zavart.

Mert először látott olyat, hogy a mestere tud valamit megjavítani… és mégsem biztos benne, hogy meg kell tennie.

A férfi pedig ott állt a lemezjátszó mellett.

Nem kapkodott.

Nem döntött.

Csak jelen volt.

És most először értette meg igazán: nem minden tárgy kér javítást.

Néhány csak azt szeretné, hogy valaki elég sokáig figyeljen rá ahhoz, hogy meghallja, mit őriz.