Amit nem javított meg... - 12. fejezet

Már megint ugyanaz a helyzet...

Másnap esett az eső.

Nem viharosan.

Nem hangosan.

Csak kitartóan.

Az ablaküvegen lassú csíkokban csorgott lefelé a víz, mintha az ég egész nap ugyanazt próbálná újra meg újra végiggondolni.

A műhelyben korábban kellett lámpát gyújtani.

A fény sárgán ült meg a fán, a fémeken, az emberek arcán.

A Mérnök rosszul aludt.

Nem álmodott semmit.

És mégis úgy ébredt, mintha egész éjjel dolgozott volna valamin.

A kérdés még ott volt benne.

Csendesebben.

De mélyebben.

Az inas már bent volt, amikor megérkezett.

Egy kenyérrel a kezében hadonászott, miközben magyarázott valamit egy vevőnek a csapágyakról, teljes magabiztossággal és teljes tévedésben.

A férfi levette a kabátját.

— Fordítva mondod.

Az inas meg sem lepődött.

— Tudom.

— Nem tudod.

— De most már igen.

A vevő felnevetett.

A műhely légköre egy pillanatra könnyebb lett.

Délelőtt gyorsan telt.

Kávéfőző.

Ventilátor.

Egy régi magnó, amelyiknek csak bal hangszórója szólt.

A férfi dolgozott.

A keze szinte magától tette a dolgát.

De a gondolatai máshol jártak.

Néha önkéntelenül is meghallgatta az órákat.

Kereste bennük az eltérést.

És először életében nem tudta biztosan, hogy minden eltérés rossz-e.

Dél körül csengett az ajtó fölötti kis rézharang.

Egy férfi lépett be.

Negyven körüli lehetett. Esőkabátja nedves volt, a haja a homlokára tapadt. A kezében egy régi lemezjátszót tartott.

Óvatosan.

Túl óvatosan.

A férfi ezt azonnal észrevette.

Az emberek nem így tartanak tárgyat.

Csak olyasmit, amit félnek elveszíteni.

A vendég letette a pultra.

— Tudom, hogy régi — mondta gyorsan. — És tudom, hogy lehetne venni másikat. Csak…

Elhallgatott.

A férfi várt.

— Az apámé volt.

Persze.

A férfi szinte előre hallotta.

Nem a mondatot.

A súlyát.

Az inas közelebb hajolt.

A lemezjátszó szép volt valaha. Most inkább fáradtnak látszott. A fa megkopott a szélein, az egyik gomb kissé ferdén állt, és amikor a férfi bekapcsolta, a motor halk, egyenetlen búgással indult el.

A tányér forgott.

De nem egyenletesen.

A hang hullámzott.

Egy pillanatra gyorsabb lett. Aztán visszalassult.

Mintha a zene bizonytalanul emlékezne önmagára.

Az inas fintorgott.

— Ez eléggé rossz.

A férfi nem válaszolt.

Hallgatta.

Ott volt megint.

Az eltérés.

A kis csúszás.

A tökéletlenség.

A tegnapi érzés végigfutott rajta.

Nem erősen.

Pont ettől volt még rosszabb.

A vendég gyorsan beszélni kezdett.

— Nem kell tökéletesnek lennie. Csak… jó lenne, ha működne még. Tudja, anyám minden vasárnap ezt hallgatta főzés közben. Most meg nálam van, és…

Megvonta a vállát.

A férfi a lemezjátszó fölé hajolt.

A motor zaja halk ritmusban hullámzott.

Gyorsabb.

Lassabb.

Gyorsabb.

A keze automatikusan mozdult volna.

Pontosan tudta, mi a baj.

Egy kopott szíj.

Enyhén egyenetlen húzás.

Könnyű javítás.

És mégsem nyúlt hozzá azonnal.

Az inas meglepetten nézett rá.

— Na?

A férfi sokáig nem felelt.

A lemezjátszót figyelte.

A hullámzó ritmust.

A hibát.

A történetet.

A vendég zavartan megszólalt:

— Nagyon rossz?

A férfi lassan felegyenesedett.

Ránézett.

Most nem a tárgyra figyelt.

Hanem az emberre.

— Mondja… mindig ilyen volt?

A kérdés után csend lett.

Az inas pislogott.

A ügyfél is.

— Mármint… a hangja — pontosított a férfi. — Régen is hullámzott egy kicsit?

Az ügyfél homloka lassan ráncba futott.

Gondolkodott.

Aztán meglepetten felnevetett.

— Igen. Igen, azt hiszem. Apám mindig rácsapott a tetejére, amikor csinálta.

És ahogy kimondta… elmosolyodott.

Nem nagy mosollyal.

Olyannal, ami nem az arcon kezdődik.

Hanem valahol mélyebben.

A férfi gyomrában valami lassan elengedett.

Az inas értetlenül nézett rájuk.

— Akkor most megjavítod vagy nem?

A férfi a lemezjátszóra nézett.

Aztán a férfira.

Aztán újra a lemezjátszóra.

És most először nem a hibát látta benne.

Hanem a kapcsolatot.

A vasárnapokat.

A konyhát.

A kéz mozdulatát a tetején.

A megszokott bosszankodást.

A közös élet ritmusát.

És hirtelen világos lett.

Ha ezt tökéletesre javítja… talán eltűnik belőle valami, amit ez az ember valójában nagyon szeretne megtartani.

A Mérnök lassan megszólalt.

— Meg tudom csinálni.

Az ügyfél bólintott.

— De?

A műhelyben az eső hangja erősebb lett.

A Mérnök végül halkan azt mondta:

— Nem biztos, hogy ugyanaz marad utána.

Az inas döbbenten nézett rá.

Az ügyfél viszont csak állt.

És lassan… megértette.