Amit nem javított meg... - 10. fejezet

Ami elveszett

Az óra járt.

Tökéletesen.

A hangja egyenletes volt. 

Tiszta. 

Pontos. 

Nem késett, nem sietett. 

A fogaskerekek úgy kapcsolódtak egymásba, mintha soha nem is lett volna bennük hiba.

A műhelyben minden a helyére került.

És mégis… valami hiányzott.

Az inas elégedetten nézett.

— Na, ez már szép munka.

A férfi nem felelt.

Az órát hallgatta.

Újra.

És újra.

A tökéletes ritmus kitöltötte a csendet.

Nem akadt meg benne semmi.

Nem reccsent.

Nem billent félre.

Olyan volt, mint egy vonalzóval húzott egyenes.

És a férfi gyomra lassan összeszorult.

Az inas ezt nem látta.

Ő csak azt látta, hogy az óra működik.

Mert az emberek többnyire ezt nézik.

Hogy működik-e.

A férfi azonban valami mást hallott.

Vagy inkább… valamit már nem hallott többé.

Lehunyta a szemét.

Próbálta visszaidézni a korábbi hangját.

Azt az apró csúszást minden ütem végén. A hajszálnyi bizonytalanságot, amitől az óra nem volt tökéletes… csak öreg.

Csak használt.

Csak önmaga.

Ez most eltűnt.

Nem sok.

Csak éppen annyi, amitől élőnek érződött.

A férfi lassan hátradőlt.

A széke halkat nyekkent alatta.

Az inas még mindig mosolygott.

— Mi van? Nem jó?

A férfi sokáig nem válaszolt.

Mert a kérdés egyszerű volt.

A válasz már nem.

Az óra pontosan járt.

Jobban, mint az elmúlt években bármikor.

És mégis olyan érzése támadt, mintha valakitől elvett volna egy ráncot az arcáról.

Egy apró görbületet a mosolyából.

Valamit, ami hiba volt… és mégis hozzá tartozott.

Felállt.

Az órához lépett.

A kezét a fára tette.

Még meleg volt a lámpától.

Eszébe jutott a rádió.

Az asszony arca. A fellélegzés. A visszatérő dallam.

Ott valami helyére került.

Itt viszont… nem tudta megfogalmazni.

Az inas odalépett mellé.

— Szerintem jobb lett.

A férfi bólintott.

— Jobb.

— Akkor?

A férfi végignézett az órán.

A tiszta ritmuson. A hibátlan működésen.

Majd halkan megszólalt:

— Nem minden jobb attól, hogy pontosabb.

Az inas összeráncolta a homlokát.

Nem értette.

És a férfi most először nem próbálta megmagyarázni.

Mert ő maga sem értette még teljesen.

Csak érezte.

A műhely csendje más lett.

Nem békés.

Inkább üres.

A férfi lassan visszaült.

A szerszámai ott feküdtek előtte. Ugyanott, ahol mindig. A fogó, a csipesz, a finom csavarhúzó.

Ugyanazok a mozdulatok.

Ugyanaz a tudás.

És mégis valami megbillent benne.

Mert eddig azt hitte: ha valami hibás, meg kell javítani.

Ez egyszerű volt.

Tiszta.

Biztonságos.

De most először megérezte, hogy vannak hibák, amelyek nem csak hibák.

Hanem idő.

Emlék.

Használat.

Élet.

És ha az ember minden apró nyomot eltüntet belőlük… akkor néha velük együtt tűnik el valami más is.

Az inas közben összepakolt.

Nem vette észre a változást.

A férfi örült ennek.

Mert nem tudta volna elmagyarázni.

Hogyan mondod el valakinek, hogy egy óra túl tökéletes lett?

A tekintete lassan a polcra emelkedett.

A saját órájára.

Arra, amelyik egy hajszálnyit sietett. Amelynek fedele alig láthatóan elállt.

Évek óta megjavíthatta volna.

Bármikor.

Mégsem tette.

És most már tudta, miért.

Felállt.

Odament a polchoz.

Levette az órát.

Az inas meglepetten nézett rá.

— Azt is megjavítod végre?

A férfi sokáig nézte az órát.

A saját nyomát rajta.

A gyerekkori hibát.

A pontatlanságot.

A történetet.

És talán… a nagyapját.

Aztán lassan visszatette a helyére.

— Nem — mondta csendesen.

— Miért?

A férfi tekintete az órán maradt.

És most először mondta ki hangosan:

— Mert nem minden javítás helyreállítás.

A műhelyben csend lett.

De most már nem üres.

Hanem mély.

Mint amikor valami eltörik benned… és közben valami fontosabb végre megszületik.