Amikor a naptár nem csak idő volt – Emília naplója

Azt hiszem, az egyik legcsendesebb szégyen a magánpraxisban nem az, amiről beszélünk.

Hanem az, amiről nem.

Amikor intézményben dolgozol, sok 

minden nehéz.

A rendszer.

A szabályok.

A túlterheltség.

De a fizetésed akkor is megérkezik, ha valaki lemondja az időpontját.

Magánpraxisban más a csend.

Ott a naptár nem csak idő.

Hanem megélhetés.

Emlékszem egy februárra.

Hideg hónap volt.

Az a fajta hideg, ami nem az utcán kezdődik, hanem már akkor, amikor a meleg szobában ránézel a hőmérőre.

Sorban jöttek az üzenetek.

„Ne haragudjon, most nem tudok jönni.”

„Anyagilag nehéz lett.”

„Később jelentkezem.”

A „később” a magánpraxis egyik legszomorúbb szava.

Mert néha visszatérnek.

Néha nem.

Ott ültem a rendelőben.

A mécses ugyanúgy égett.

A fotel ugyanúgy várta az embert.

A tea ugyanúgy gőzölgött.

Csak éppen nem érkezett senki.

És olyankor különös dolgok történnek az ember fejében.

Nem az jut eszedbe először, hogy hiányzik a kliens.

Hanem az, hogy jövő héten miből fizetsz.

És amikor ez először megjelenik benned, megijedsz saját magadtól.

Mert segítőként azt akarod hinni, hogy tiszta vagy.

Hogy csak az ember számít.

Csak a történet.

Csak a gyógyulás.

Aztán egyszer csak ott ülsz, és számolsz.

Órákat.

Lemondásokat.

Rezsit.

És közben valaki az életéről beszél előtted.

Ez az a rész, amiről kevesen beszélnek őszintén.

Hogy a magánpraxisban a segítés és a megélhetés ugyanabban a szobában ül.

És néha nagyon nehéz szétválasztani őket.

Volt olyan kliens, akiről tudtam, hogy maradnia kellene.

De már ritkította az alkalmakat.

Halogatta az utalást.

Eltűnt hetekre.

És bennem egyszerre szólalt meg két hang.

Az egyik azt mondta: tartsd meg.

A másik azt kérdezte: de meddig bírod így?

Most, évtizedekkel később, már nem ítélem el azt az Emíliát.

Mert ember volt.

Nem intézmény.

Nem alapítvány.

Nem végtelen forrás.

Hanem valaki, akinek ugyanúgy kellett ennie.

Fűtenie.

Élnie.

A segítő szakmákban sokszor úgy beszélünk a pénzről, mintha szégyen lenne.

Pedig nem az.

A pénz nem teszi hamissá az együttérzést.

Csak emlékeztet rá, hogy a segítőnek is van teste, lakása, számlája, élete.

És ezt sokáig nagyon nehéz volt elfogadnom.

Ha most magánpraxisban dolgozol, és néha bűntudatod van amiatt, hogy számolod a lemondásokat… ha félsz az üres naptártól… ha néha összeszorul a gyomrod, amikor valaki azt írja: „most nem tudok jönni”…

akkor tudd:

nem lettél rosszabb segítő.

Csak ember maradtál.

A tisztaság nem azt jelenti, hogy nincs szükséged pénzre.

Hanem azt, hogy a másik ember nem válik számmá benned akkor sem, amikor a túlélésed múlik rajta.

És ez sokkal nehezebb egyensúly, mint kívülről látszik.

Azóta, ha belépek egy rendelőbe, mindig eszembe jut valami.

Minden szék mögött két történet ül.

Azé, aki segítséget kér.

És azé, aki abból próbál megélni, hogy megtartja őt.

És egyik sem szégyen.

Emília

(aki megtanulta, hogy az együttérzés nem attól lesz valódi, hogy ingyen van)