A könyvek, amiket magamnak vettem – Emília naplója

Van egy furcsa ellentmondás ebben a szakmában.

Az emberek azt akarják, hogy jól segíts.

Pontosan.

Felelősen.

Naprakészen.

De azt már ritkábban kérdezik meg, miből tanulsz tovább.

Emlékszem egy könyvre.

Drága volt.

Annyira drága, hogy három napig kerülgettem a rendelés gombot.

Pedig nem is luxus kivitel volt.

Nem díszkiadás.

Nem valami szépen fotózható polcdísz.

Hanem egy szakmai könyv.

Tele leendő aláhúzásokkal, legalábbis én már így láttam.

Tele olyan válaszokkal, amikre még nem is tettem fel a kérdést.

És mégis ott ültem este a konyhában, számológéppel a kezemben, mint valami bűnöző, aki túl nagy dolgot akar magának.

„Most tényleg erre költesz?” — kérdeztem magamtól.

Miközben előző héten egy kliens történetétől három éjjel nem aludtam rendesen.

Miközben éreztem, hogy vannak helyzetek, ahol kevés vagyok a régi tudásommal.

Miközben tudtam: ha nem fejlődöm, egyszer valaki előtt üres leszek.

A segítő szakmákban van egy csendes elvárás.

Fejlődj.

Tanulj.

Képezd magad.

Legyél jobb.

És ez jó.

Csak közben sokszor senki nem mondja ki, hogy ennek ára van.

Nem csak pénzben.

Időben.

Energiában.

Lelki erőben.

Volt olyan év, amikor a szabadságom egy részét képzésen töltöttem.

Mások nyaralni mentek.

Én konferenciatermekben ültem neonfény alatt, jegyzetfüzettel az ölemben.

És furcsa módon még szerettem is.

Mert amikor tanultam, azt éreztem, még van mozgás bennem.

Még nem kövültem meg.

Még nem csak rutinból hallgatok embereket.

A szupervízió még nehezebb volt.

Mert ott nem csak tanulni kellett.

Hanem megmutatni magad.

A hibáidat.

A bizonytalanságodat.

A pillanatokat, amikor nem tudtad jól csinálni.

És ezért fizetni is.

Micsoda különös dolog.

Pénzt adni azért, hogy valaki segítsen nem szétesni abban, hogy másokat tartasz egyben.

Most, évtizedekkel később, már látom, mennyi önfeladás volt bennünk.

Megvettük a könyvet a cipő helyett.

Kifizettük a képzést a pihenés helyett.

Elmentünk szupervízióra akkor is, amikor már a testünk inkább aludt volna.

Nem azért, mert mártírok voltunk.

Hanem mert féltünk attól, hogy egyszer kevésnek bizonyulunk valaki fájdalmához.

Ha most dolgozol, és néha összeszorul a gyomrod egy új képzés árától… ha már választottál szakmai könyvet magad helyett… ha érezted már azt, hogy a fejlődésed egyszerre vágy és teher… akkor tudd: nem vagy egyedül.

A jó segítő nem attól jó, hogy mindent tud.

Hanem attól, hogy nem meri abbahagyni a tanulást.

Mert minden ember új nyelv.

Új seb.

Új világ.

És egyikhez sem elég a tegnapi tudás.

Ma már szeretettel nézek arra az egykori nőre, aki este a konyhában ült, és percekig nézte a „megrendelés” gombot.

Mert most már tudom: nem könyvet vett.

Hanem még egy esélyt arra, hogy valaki előtt egyszer jobban jelen tudjon lenni.

Emília

(aki megtanulta, hogy a tudás néha nem az egyetemen kerül a legtöbbe — hanem miután kiléptél az iskolapadból az életbe)