Amit nem javított meg... - 6. fejezet

Ami valakinek fontos

A kopogás halkan érkezett.

Nem türelmetlenül.

Nem követelőzve.

Úgy, ahogy azok szoktak kopogni, akik már megszokták, hogy sok helyről küldik el őket.

A férfi letette a csavarhúzót.

A műhely ilyenkor más hangot adott. Este a tárgyak is fáradtabban hallgatnak. A fény alacsonyabbról esik, a por lassabban száll, a csendnek hosszabb az árnyéka.

— Szabad — mondta.

Az ajtó résnyire nyílt.

Egy idős asszony állt benne.

Kis termetű volt, vékony, olyan kabátban, amelyet már többször javítottak, mint ahány öltéssel varrták. Kezében vászontáskát szorított, mindkét kezével, mintha attól félne, valaki kiveszi belőle, ami benne van.

Nem lépett be rögtön.

Előbb körbenézett.

Az emberek néha így néznek be templomba, kórterembe vagy ügyvédhez. Oda, ahol remélni is csak óvatosan mernek.

— Maga az? — kérdezte.

— Attól függ, kit keres.

Az asszony szája sarka megrezdült.

Majdnem mosoly lett belőle.

— Azt mondták, ha valami még menthető, ide hozzam.

A férfi félrehúzott egy széket.

— Akkor üljön le.

Az asszony nem ült le.

Inkább a táskáját tette az asztalra.

Lassan nyitotta ki. Olyan lassan, mintha a mozdulat is fájna.

Egy rádiót vett elő.

Kicsi volt. Régi. Kopott barna műanyag ház, repedt sarok, hiányzó gomb, a hangszóró szövete megsárgult. A vezetékét valaki szigetelőszalaggal tekerte körbe évekkel ezelőtt, és azóta senki nem nyúlt hozzá.

A műhelyben dolgozó inas rápillantott, és majdnem kimondta:

Ezt minek?

A férfi csak egy pillantást vetett rá.

Ennyi elég volt.

Az asszony végigsimított a rádió tetején.

Nem úgy, ahogy egy tárgyhoz ér az ember.

Úgy, ahogy valaki homlokához.

— Nem szól már — mondta halkan. — Tegnap még recsegett egy kicsit. Ma már semmi.

A férfi bólintott.

— Mióta van meg?

Az asszony felnézett.

Sokan ilyenkor a típust kérdezik.

A márkát.

Az árat.

Ő az időt kérdezte.

— Ötvenhárom éve.

A műhelyben egy pillanatra megállt valami.

Még az inas is felegyenesedett.

— A férjem vette, amikor megszületett a lányunk — folytatta az asszony. — Akkor még azt mondta, csak átmenetileg lesz ilyen kicsi lakásunk. Aztán maradtunk benne negyven évig.

Elhallgatott.

A férfi nem siettette.

— Minden reggel ez szólt a konyhában. Hírek. Nóták. Vasárnap miseközvetítés. Délután meccs. Este kabaré. Néha összevesztünk rajta, hogy hangos.

Megsimította a repedt sarkot.

— Most meg azt szeretném, bárcsak hangos lenne.

Az inas lesütötte a szemét.

A férfi odahúzta magához a rádiót.

Nem kapcsolta be rögtön.

Előbb megfogta.

Megmérte a súlyát.

Aztán megfordította.

A csavarokat nézte. A hátlap karcolásait. A por finom rétegét a réseknél.

Mintha nem készüléket vizsgálna.

Hanem életet.

— Más is nézte már? — kérdezte.

— Három helyen voltam.

— És?

Az asszony vállat vont.

— Az egyik azt mondta, vegyek újat. A másik, hogy alkatrész nincs hozzá. A harmadik megkérdezte, miért nem hallgatok inkább telefont.

Az inas halkan felszisszent.

A férfi nem.

Csak annyit mondott:

— Értem.

Levette a szemüvegét, megtörölte, visszatette.

Ez nála időt jelentett.

Azt, hogy most nem a tárgyat nézi, hanem azt, ami mögötte van.

— Ha ezt megjavítom — mondta csendesen —, nem rádiót javítok.

Az asszony ajka megremegett.

— Tudom.

— Akkor jó.

Lecsavarta a hátlapot.

Az egyik csavar makacskodott. Nem erőltette. Cseppentett rá olajat, várt, aztán újra próbálta.

Az inas figyelte.

— Miért nem tekered erősebben? — bukott ki belőle.

A férfi nem nézett fel.

— Mert ami sokáig tartott össze valamit, az megérdemel még egy kis türelmet.

A rádió belseje egyszerű volt.

Pár vezeték. Poros panel. Öreg kondenzátorok. Megfáradt forrasztások.

Az inas csalódott képet vágott.

Nem volt benne semmi csodálatos.

A férfi azonban elmosolyodott.

— Látod? — kérdezte.

— Mit?

— Hogy valaki ezt úgy építette meg, hogy ötven év múlva is legyen értelme belenézni.

Az asszony közben végre leült.

A két kezét az ölébe szorította.

— Nem kell sietni — mondta gyorsan. — Ráér. Én csak...

Nem fejezte be.

A férfi helyette fejezte be magában: csak szeretné még egyszer hallani azt, ami elmúlt.

Bedugta a pákát.

A kis láng felizzott.

A műhely melegebb lett tőle.

— Ma itt hagyja? — kérdezte.

Az asszony ijedten kapta fel a fejét.

— Muszáj?

A férfi ránézett.

Most nem szerelőként.

Emberként.

— Nem. Akkor itt marad velünk, amíg kész lesz.

Az inas meglepetten nézett rá.

A férfi odatolt egy másik széket az asszonynak.

— Hosszú este lesz.

Az asszony szeme megtelt könnyel.

Nem hullott ki.

Csak megjelent.

Mint amikor egy régi csapból sok idő után újra megindul a víz.

— Köszönöm — suttogta.

A férfi lehajolt a rádió fölé.

Az inas mellé állt.

A műhelyben csend lett.

Az a fajta csend, amikor mindenki tudja: itt most nem javítás kezdődik.

Hanem valami visszahívása.