Amit nem javított meg - 4. fejezet

A nagyapa válasza

Az ajtó kilincse lassan mozdult.

A fiú keze ösztönösen elkapta a kezét az óráról.

Nem rántotta el.

Csak levette róla, mintha soha nem is lett volna ott.

A szoba csendje egy pillanatra megfeszült.

Aztán a nagyapa belépett.

Kabátja ujján még ott ült a kinti levegő hidege. Cipőjéről apró sárszemek hullottak a küszöbre. Megállt az ajtóban, és nem szólt.

A fiú felállt.

Túl gyorsan.

A szék lába végigkarcolta a padlót.

Az a hang most hangosabbnak tűnt, mint bármi.

A nagyapa tekintete végigsiklott a szobán.

Az ablakon.

Az asztalon.

Az órán.

Majd megállt a fiún.

Nem volt benne harag.

És ez most rosszabb volt.

Mert a haragot az ember érti.

A csendet nem mindig.

A fiú torka kiszáradt.

El akarta mondani, hogy vigyázott rá.

Hogy semmit nem tört el.

Hogy visszatett mindent.

Hogy csak meg akarta nézni.

De a szavak összeakadtak benne, mint rosszul fogó fogaskerekek.

A nagyapa odalépett az asztalhoz.

Leült a szokott helyére.

Arra a székre, ahol a fény délutánonként mindig megállt a kezén.

Az órát maga elé húzta.

A fiú érezte, ahogy a gyomra összeszorul.

Most jön.

A számonkérés.

A csalódás.

Az ítélet.

A nagyapa felnyitotta az órát.

Lassan.

Nem drámaian.

Nem szemrehányással.

Csak úgy, ahogy más kenyeret szel.

Belézett.

Aztán megforgatta a kezében.

A mutatókat figyelte.

A járást hallgatta.

Majd hüvelykujjával finoman megérintette a fedelet.

Ahol egy hajszálnyi rés maradt.

A fiú lesütötte a szemét.

Most már biztos volt benne, hogy elrontotta.

Nem nagyon.

Csak éppen eléggé.

Ahogy a gyerekek szoktak mindent: jó szándékkal, de nyomot hagyva.

A nagyapa azonban nem szólt.

Még mindig nem.

Csak becsukta az órát, majd újra kinyitotta.

Mintha ellenőrizne valamit.

Vagy talán nem is az órát nézné.

Hanem azt, aki hozzányúlt.

Aztán felemelte a tekintetét.

A fiú arra számított, hogy kemény lesz.

Nem volt az.

Esetleg puha lesz?

Az sem volt.

Olyan volt, mint a régi faasztal.

Sokat látott.

Nem hajlik feleslegesen.

De megtartja, amit rábíznak.

— Mit láttál benne? — kérdezte végül.

A fiú pislogott.

Ez nem az a kérdés volt, amire készült.

— Én… — kezdte halkan. — Hogy minden mozog.

A nagyapa várt.

— Hogy egyik a másikat indítja meg… és így megy tovább az egész.

A hangja bizonytalan volt.

Nem azért, mert nem hitt benne.

Hanem mert most először próbált kimondani valamit, amit inkább érezni lehet.

A nagyapa lassan bólintott.

— És mit rontottál el?

A fiú szinte megkönnyebbült.

Erre tudott válaszolni.

— A fedele nem zár rendesen. És… talán egy kicsit másképp jár.

A nagyapa füle az órához hajolt.

Hallgatta.

Hosszabban, mint kellett volna.

Aztán elmosolyodott.

Nem szélesen.

Csak úgy, ahogy a napfény mozdul meg egy pohár szélén.

— Igen — mondta csendesen. — Másképp jár.

A fiú összeszorította a kezét.

— Haragszol?

A nagyapa ránézett.

Őszintén csodálkozva.

— Miért haragudnék?

A fiú nem tudta kimondani.

Mert megszegte a tilalmat.

Mert hozzányúlt az órához.

Mert nyomot hagyott benne.

Mert ő maga sem tudta még, miért fél ennyire attól, ha valami látszik rajta.

A nagyapa tenyerébe vette az órát.

Megforgatta.

Majd a fiú felé nyújtotta.

A fiú nem merte elvenni.

— Fogd meg.

Lassan nyúlt érte.

Most először nem lopva.

— Ezt az órát az én apám javította meg egyszer — mondta a nagyapa. — Előtte az ő apjaé volt. Utána az enyém. Most meg te nyúltál hozzá.

A fiú felnézett.

A nagyapa hangja nyugodt maradt.

— Tudod, mi maradt ugyanaz mindegyikünk után?

A fiú megrázta a fejét.

— Az, hogy jár tovább.

A mondat sokáig ott maradt a levegőben.

Mint valami, amit nem lehet rögtön megérteni.

Csak magaddal vinni.

A nagyapa közelebb hajolt.

A tekintete most már puhább volt, de nem gyenge.

— Látsz benne valamit, amit más nem.

A fiú szíve nagyot dobbant.

Nem dicséret volt.

A dicséret könnyű. Elszáll.

Ez nehezebb volt.

Ez helyet keresett a lelkében.

— De vigyázz vele — folytatta a nagyapa. — Aki meglátja, hogyan működnek a dolgok… könnyen azt hiszi, joga van mindent szétszedni.

A fiú hallgatott.

— Pedig van, amit csak érteni szabad. Nem birtokolni.

A nagyapa becsukta az órát.

Most már tökéletesen zárt.

A fiú nem látta, hogyan csinálta.

Talán csak jobban tudta a mozdulatot.

Talán mást is.

Visszatette az asztal közepére.

Pont oda, ahol mindig is állt.

De a fiú már tudta: semmi nincs ugyanott, ahol volt.

Mert az óra tovább járt.

És benne is elindult valami, amit többé nem lehetett visszazárni.