Amikor nincs hova küldeni

Vannak mondatok, amiket nehéz kimondani.

De van egy, amitől minden alkalommal összeszorult bennem valami.

„Segítenék… csak nincs hova küldenem.”

Aki kívülről nézi ezt a munkát, azt hiszi, a segítség mindig valahol vár.

Van egy ajtó.

Egy intézmény.

Egy szakember.

Egy hely, ahol átveszik, megtartják, folytatják.

Mintha a világ tele lenne kapaszkodókkal.

Pedig sokszor csak táblák vannak.

Ajtók nélkül.

Emlékszem egy anyára.

Harmincas éveiben járt, de a tekintete jóval idősebb volt.

Három gyereket nevelt, és közben úgy próbált egyben maradni, mint aki törött csészében hord vizet.

Nem aludt.

Nem evett rendesen.

Már a sírása is hangtalan volt.

Tudtam, hogy több kell neki, mint heti egy beszélgetés.

Tudtam, hogy most nem szavak hiányoznak, hanem a megtartó rendszer.

Pszichiáter.

Gyermekfelügyelet.

Közösségi támogatás.

Tehermentesítés.

Egy háló, ami elbírja.

De amikor telefonálni kezdtem, csak a várólisták válaszoltak.

Hat hét.

Három hónap.

Jelenleg nem fogadunk új klienst.

Területileg nem illetékes.

Próbálja később.

A vonal másik végén udvarias hangok voltak.

 A saját végemen pedig egy nő, aki épp akkor kezdett szétesni.

Aznap megtanultam, hogy a hiány nem mindig látványos.

Néha nincs rom.

Nincs omlás.

Nincs dráma.

Csak nincs ember.

Nincs hely.

Nincs idő.

Nincs elérhető segítség akkor, amikor kellene.

És ez a fajta hiány csendesebben pusztít, mint bármi.

Aztán ismét szemben ült velem.

Megkérdezte:

„És akkor most mi lesz?”

A szakmában sok kérdésre tanítanak választ.

Erre nem.

Mondtam neki valamit.

Valami talán igazat.

Valami óvatosat.

Valami olyat, amiben volt remény, de nem volt hazugság.

Közben pedig belül tombolt bennem valami.

Nem rá haragudtam.

Nem magamra.

Hanem arra a világra, ahol valaki segítséget kér — ráadásul időben — és a rendszer azt feleli: várjon az összeomlásig.

Most, évtizedekkel később, már tudom: a segítők nem csak embereket hordoznak.

Hiányokat is.

Azt a pszichológust, aki nincs ott.

Azt a szociális munkást, akit nem vettek fel.

Azt az ágyat, amit megszüntettek.

Azt az órát, amit nem finanszíroztak.

Azt az esélyt, ami csak papíron létezett.

Mi sokszor nem csak a klienst tartottuk.

Hanem azt is, amit másnak kellett volna.

Ha most dolgozol, és néha úgy érzed, puszta kézzel próbálsz hidat építeni egy újabb szakadék fölé — akkor tudd: nem te vagy gyenge.

Csak túl sok mindent kérnek tőled egyedül.

Nem a te kudarcod, ha nincs hova küldeni.

Nem a te hibád, ha kevés az erőforrás.

Nem a te vagy kevés, ha a rendszer lyukas.

Mi megtanultunk varrni a semmiből.

Időt nyújtani percekből.

Reményt gyúrni fáradtságból.

Jelenlétet adni ott, ahol más már nem jutott.

De ettől még a hiány hiány marad.

És ki kell mondani.

Aznap, amikor az anya elment, még sokáig ültem üres szobában.

A papírok megvoltak.

A protokoll rendben volt.

A rendszer működött.

Csak épp most sem segített eleget.

Emília

 (aki megtanulta, hogy néha nem az ember kevés — hanem körülötte a kapaszkodó)