Szájhős 1. fejezet – A lebukás

A kocsma ajtaja nehezen csukódott be az egyre öregedő este mögött. A zsanér nyikordult egyet, mintha panaszkodna, aztán feladta a harcot, és hagyta, hogy a hideg levegő még egy utolsó kortyot lopjon a bent ülő emberek melegéből.

Odabent sűrű volt a levegő. Sörszag, fáradtság, dohányfüst és az a fajta nevetés keveredett benne, amely csak ott születik meg, ahol az embereknek nincs sok okuk nevetni, mégis megteszik.

A pultnál állók félig a poharukba, félig a történetbe kapaszkodtak.

Mert Szájhős már megint mesélt.

Nem úgy, mint aki csak beszél.

Úgy, mint aki világot épít a szavakból.

– Mondom nektek – csapott az asztalra, és a sör egy pillanatra megremegett a korsókban –, ott voltunk Afrikában. Negyvenkét fok árnyékban. Már ha lett volna árnyék.

Valaki felhorkant.

– Múlt héten még harmincöt volt.

– Az nem ugyanaz a történet volt – legyintett Szájhős. – Az csak a felvezetés.

Nevetés futott végig az asztalnál.

A történet már régóta velük élt. Mint egy öreg kabát, amit mindenki ismer, de valahogy mindig akad rajta egy új folt.

Szájhős pedig most megint varrt rá egy újabat.

– Na szóval ott voltunk a dzsungel szélén – folytatta, és a hangja lelassult, mintha valóban visszanézne egy távoli tájra. – A mentőcsapat már feladta. A rádió elhallgatott. A térkép meg… hát, a térkép szerint ott egy folyónak kellett volna lennie.

Közelebb hajolt.

– Csak az a folyó nem volt ott.

Valaki kortyolt.

Más valaki megcsóválta a fejét, de nem szólt közbe.

Mert az ember néha tudja, hogy amit hall, az nem teljesen igaz. De attól még jó hallgatni.

– És akkor meglátom – emelte fel a mutatóujját Szájhős –, hogy három ember ott rekedt egy szakadék peremén. Egy gyerek, egy nő… meg egy fickó, aki úgy kapaszkodott a kötélbe, mintha az lenne az utolsó napja a Földön.

– És te megmentetted őket – mondta valaki a sarokból.

– Egyedül – bólintott Szájhős komolyan.

– Múltkor ketten voltatok.

Szájhős egy pillanatra elhallgatott.

Az a fajta csend ült az asztalra, amely már nem nevetés, de még nem is vád.

Valaki a poharával játszott.

Valaki a padlót nézte.

A sarokban ülő férfi pedig – aki most először szólt bele – előredőlt.

– Furcsa ez – mondta. – Mert amikor először mesélted, csak egy ember volt a szakadékban.

A mondat nem volt hangos.

De úgy hullott közéjük, mint egy kavics a vízbe.

Hullámokat vert.

Szájhős ránézett.

Nem haraggal.

Nem sértődötten.

Inkább úgy, mint aki hirtelen meglát egy régi barátot egy váratlan utcában.

– Hát persze, hogy egy volt – mondta végül. – Az volt az első.

A férfi összevonta a szemöldökét.

– Az első?

– Hát – vont vállat Szájhős –, az ember nem mindig jut eszébe minden egyszerre. Az agy furcsa szerkezet. Először csak a lényeg marad meg. Aztán később előkerülnek a részletek.

Körülnézett.

– És tudjátok, mi a legjobb bizonyíték arra, hogy egy történet igaz?

Senki nem válaszolt.

Szájhős felemelte a korsóját.

– Hogy idővel egyre több jut eszedbe belőle.

A kocsma egy pillanatig némán állt.

Aztán valaki felnevetett.

Aztán még valaki.

A sarokban ülő férfi is elmosolyodott, bár próbálta visszatartani.

– Szóval – mondta Szájhős diadalmasan –, nem ellentmondás van. Csak frissítés.

– Frissítés?

– Persze – bólintott. – Mint egy programnál. Az első verzióban még nincs benne minden.

Nevetés tört ki.

Valaki az asztalra csapott.

Valaki majdnem kiköpte a sörét.

És a pillanat – amely egy másik ember számára lebukás lett volna – lassan átalakult.

Nevetéssé.

Szájhős hátradőlt.

Nem diadalmasan.

Inkább úgy, mint aki megszokta, hogy a világ néha megpróbálja sarokba szorítani, ő pedig egyszerűen kibeszéli magát onnan.

Mert a szavak… nála nem csak szavak voltak.

Szerszámok.

Hidak.

Kijáratok.

A pultnál álló öreg csapos közben csak figyelte.

Ő már régen nem nevetett.

Látott már sok embert beszélni.

Látott nagyokat mondókat.

Hazugokat.

Mesélőket.

De Szájhős más volt.

Mert amikor beszélt, nem úgy tűnt, mintha kitalálná a történetet.

Úgy tűnt… mintha valóban emlékezne rá.

Ez volt benne a legfurcsább.

És talán a legveszélyesebb.

Az asztalnál a nevetés lassan elcsendesedett.

Valaki új korsót rendelt.

Valaki cigarettát gyújtott.

Szájhős pedig újra megszólalt.

– A legnehezebb amúgy nem a mentés volt – mondta.

– Hanem mi?

– Az, hogy amikor felhúztam őket… meg kellett mondanom nekik, hogy a helikopter csak két embert tud elvinni.

A férfi a sarokban felnézett.

– És akkor?

Szájhős vállat vont.

– Akkor az egyikük azt mondta: „Vigyék a gyereket.”

A hangja most halkabb lett.

– És akkor rájöttem… hogy néha az emberek többet érnek, mint a történetek.

Csend lett.

Ezúttal valódi.

Aztán Szájhős hirtelen elmosolyodott.

– De szerencsére nem kellett választani – tette hozzá. – Mert végül három helikopter jött.

A kocsma felrobbant a nevetéstől.

Valaki a homlokát csapkodta.

Valaki azt mondta:

– Te teljesen őrült vagy.

Szájhős meghajolt.

Mint egy színész.

Mint egy bohóc.

Mint valaki, aki pontosan tudja, hogy a közönség miért tapsol.

És közben… valahol mélyen, ahol a nevetés már nem ér el… egy halk, makacs gondolat suttogott benne.

Mi van… ha egyszer valaki azt mondja:

„Most hallgass.”

Akkor mi marad?

Szájhős felhajtotta a sörét.

A korsó koppant az asztalon.

– Na – mondta vidáman –, de ez még semmi.

És már kezdte is a következő történetet.

A többiek pedig közelebb hajoltak.

Mert a történetekkel van egy furcsa dolog.

Az ember tudja, hogy talán nem igazak.

De amíg valaki jól meséli őket… addig a történetek élnek. És benne a hallgatók is. Talán csak ott élnek igazán…