A Szájhős 8. fejezet – A végső kérdés
Az est ma is lassan csúszott rá a városra.
Nem hirtelen.
Nem drámaian.
Csak úgy… csendesen.
Mint amikor az ember észre sem veszi, hogy már rég besötétedett.
Szájhős a kocsma sarkában ült.
Nem a megszokott asztalnál.
Nem a megszokott társasággal.
Most egy kicsit arrébb.
A pult közelében.
A korsó előtte állt. A hab már rég leült. Az üveg falán lassan csúszott lefelé egy vékony sörcsepp.
A kocsma zsongott.
Valaki a sarokban dartsot dobott.
Valaki hangosan mesélt egy történetet egy régi szerelemről.
A pultnál két férfi vitatkozott arról, hogy melyik csapat volt jobb tíz évvel ezelőtt.
Szájhős hallgatta őket.
És most először nem akart közéjük állni.
A repedések néha így működnek.
Nem törik össze az üveget.
Csak megváltoztatják, hogyan törik rajta a fény.
Az egyik fiatalabb férfi azonban felismerte.
Odafordult hozzá.
– Te vagy az, igaz?
Szájhős felnézett.
– Attól függ – mondta.
– Mitől?
– Hogy kit keresel.
Nevetés.
A férfi leült mellé.
– Azt mondják, te tudsz mesélni.
Szájhős vállat vont.
– Néha.
A körülöttük ülők felfigyeltek.
Az ilyen mondatok mindig így működnek.
Mint amikor valaki meggyújt egy gyufát egy sötét szobában.
Az emberek odafordulnak.
A férfi előrehajolt.
– Hallottam már pár történetet rólad.
Szájhős kortyolt a sörből.
Nem sietett.
– És?
– Jó sztorik.
– A jó sztorik mindig jók – mondta Szájhős.
A férfi egy pillanatig nézte.
Aztán feltette a kérdést.
Egyszerűen.
Minden különösebb hangsúly nélkül.
– És tényleg igazak ezek a történetek?
A kocsma zajai hirtelen távolabb kerültek.
Nem álltak meg.
Csak… halkabbak lettek.
Szájhős a korsóra nézett.
A hab már teljesen eltűnt.
Egy pillanatig nem szólt.
Aztán elmosolyodott.
Az a fajta mosoly volt ez, amelyben nincs védekezés.
Nincs magyarázat.
Csak egy kis fáradt derű.
Felnézett a férfira.
És azt mondta:
– Az igazság szép dolog.
Egy pillanatra megállt.
A tekintete végigfutott az asztalon ülőkön.
– De az életben ritkán fizetnek érte.
Csend.
Aztán valaki felnevetett.
– Ez jó volt!
Valaki az asztalra csapott.
– Ez tényleg jó!
A beszélgetés újra elindult.
A poharak ismét koccantak.
Valaki már új történetet követelt.
A kocsma visszatért a megszokott ritmusába.
Szájhős hátradőlt.
A zaj újra körülvette.
És az emberek azt látták, amit mindig.
Egy embert, aki tud beszélni.
Aki tud mesélni.
Aki mindig megtalálja a megfelelő mondatot.
Csak egy dolgot nem láttak.
Azt a csendes felismerést, amely már ott ült Szájhős szemében.
Mert ő már tudta.
A történetekkel túl lehet élni.
Sokáig.
Talán egy életen át.
De egyszer… valahol… eljön az a pillanat, amikor a világ nem kér történetet.
Csak döntést.
És akkor kiderül, hogy a történetek mögött mennyi az ember.
És mennyi a csend.
A Szájhős kisregény itt véget ér.
De Szájhős története nem.
Mert a következő történetben a világ már nem engedi meg a beszéd luxusát.
A regény címe:
Dimenziók csapdájában
És van benne egy fejezet.
Egy sötét hely.
Egy erdő.
Az emberek ott Hárpiák Erdejének hívják.
Ott történik meg először az, ami addig soha.
Szájhős nem beszél.
Nem mesél.
Nem blöfföl.
Hanem tesz.
És a világ, amelyet eddig történetekkel irányított… most nem hagy időt történetre.
Ez Szájhős igazi tragédiája.
És talán… az igazi története is.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése