A Szájhős 7. fejezet – A felismerés
Az ember néha napokig nem vesz észre egy repedést.
Ott húzódik az üvegen.
De a fény még úgy törik rajta, mintha minden ép volna.
Szájhős is így élt a következő napokban.
Dolgozott.
Beszélgetett.
Nevetett az emberekkel.
A történetek pedig jöttek.
Mindig jöttek.
A munkahelyen valaki panaszkodott a főnökre. Szájhős vállat vont, mesélt egy történetet egy régi munkahelyről, ahol egy még rosszabb főnököt is meg lehetett szelídíteni. A kollégák nevettek.
Egy másik asztalnál valaki arról beszélt, hogy az élete nem halad sehová. Szájhős ott is talált egy történetet. Egy emberről, aki egyszer csak felállt, és mindent megváltoztatott.
Az emberek bólogattak.
Valaki még azt is mondta:
– Te mindig tudod, mit kell mondani.
Szájhős mosolygott.
És közben valahol mélyen érezte azt a vékony, alig észrevehető feszülést.
Mint amikor egy hajszálrepedés lassan továbbfut az üvegen.
Az igazi pillanat egy teljesen hétköznapi délutánon érkezett.
Az utcán történt.
Egy forgalmas kereszteződésnél.
Az emberek siettek. A város zúgott. Autók fékeztek, dudák szóltak, a lámpák váltották egymást.
Szájhős éppen kilépett a járdára, amikor meghallotta.
Egy kiáltás.
Egy nő állt az út szélén.
A bevásárlószatyra szétszakadt, az alma és a kenyér a járdára gurult. A nő egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, és majdnem az útra esett.
Egy autó közeledett.
Nem túl gyorsan.
De… elég gyorsan.
Az emberek körülöttük megtorpantak.
Az ilyen pillanatok furcsák.
Egy másodperc.
Kettő.
Három.
És mindenki várja, hogy valaki lépjen.
Szájhős is ott állt.
Látta a nőt.
Látta az autót.
Látta az almákat, amelyek lassan gurultak a járda pereme felé.
És várt.
Nem gondolkodott.
Nem mérlegelt.
Csak állt.
A következő pillanatban egy másik férfi odalépett. Gyorsan megfogta a nő karját, visszahúzta a járdára, majd felvette a szatyrot.
Az autó elhaladt.
A forgalom zavartalanul ment tovább.
Az emberek újra elindultak.
Az egész jelenet nem tartott tovább tíz másodpercnél.
Szájhős is továbbindult.
Mintha semmi sem történt volna.
Este a kocsmában már történet lett belőle.
Szájhős ott ült a megszokott helyén. A korsó habja lassan csúszott lefelé az üveg falán.
Az asztalnál valaki az utcai balesetekről beszélt.
Szájhős felemelte a fejét.
– Ma láttam valamit – mondta.
Az emberek felé fordultak.
És a történet megszületett.
A nő már majdnem az autó elé lépett.
A tömeg dermedten állt.
A pillanat feszült volt.
És Szájhős… belépett.
Elkapta a nő karját.
Visszahúzta.
Valaki az asztalnál felkiáltott.
– Komolyan?
Szájhős vállat vont.
– Valakinek meg kellett.
Nevetés.
Elismerő bólogatások.
Valaki azt mondta:
– Azért ez nem semmi.
És a történet ott, az asztalnál, lassan teljes lett.
A részletek kisimultak.
A jelenet kerek lett.
Az emberek látták maguk előtt.
És egy idő után… Szájhős is.
Egy pillanatra valóban úgy érezte, mintha ott, azon az utcán, tényleg ő lett volna az, aki odalép.
A történetek ilyenek.
Ha elégszer mondják el őket, lassan belenőnek az ember emlékeibe.
Az éjszaka azonban csendesebb volt.
Szájhős a szobájában ült.
Az ablak nyitva volt.
A város távoli zaja beszivárgott a sötétbe.
És most először nem indult el a fejében az a másik világ.
Nem lángolt a város.
Nem tapsolt a tömeg.
Nem volt hőstett.
Csak az a tíz másodperc.
A nő.
Az autó.
A másik férfi keze, amely megragadta a nő karját.
Szájhős lehunyta a szemét.
És most már pontosan tudta.
A történet működik.
Az emberek hisznek benne.
Még ő is.
De a valóság… nem változik meg attól, hogy valaki szépen elmeséli.
A két világ nem ugyanaz.
Nem fedi egymást.
Az egyikben Szájhős mindig időben lép.
A másikban… csak áll.
És ekkor született meg benne egy új gondolat.
Csendesen.
Lassan.
Mint amikor az ember először érti meg, hogy egy út véget ér.
Egyszer el fog jönni egy pillanat.
Egy helyzet.
Egyetlen másodperc.
Ahol a történet nem lesz elég.
Ahol nem lesz idő elmesélni, hogyan kellett volna.
Ott majd lépni kell.
Vagy nem.
És akkor derül ki igazán, hogy ki az ember.
Nem a történeteiben.
Hanem a valóságban.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése