A Szájhős 3. fejezet – Az első kudarc
A kocsma zaja lassan ringatta az estét.
Szájhős tovább mesélt.
A történet hömpölygött az asztalok között, mint a füst, amely néha eltűnik a mennyezet alatt, aztán újra visszatér az emberek arcához.
Valaki nevetett.
Valaki kételkedett.
De mindenki figyelt.
És ez a figyelem volt az, ami életben tartotta a történeteket.
Pedig volt egy történet, amelyet Szájhős soha nem mesélt el igazán.
Az első kudarc története.
A város már sötétedett azon az estén.
A nyár vége volt, amikor a nappalok még melegek, de az esték már magukon viselik az ősz első hideg leheletét.
Szájhős akkor már nem volt gyerek.
De még nem volt felnőtt sem.
Az a kor volt, amikor az ember úgy érzi, hogy bátornak kellene lennie.
És közben nem biztos benne, hogy az.
A kis utcában három fiú állt.
Két nagyobb.
Egy kisebb.
A kisebb fiú a falhoz szorult.
A hátizsákja a földön hevert.
– Na mi van? – mondta az egyik nagyobb. – Nem hallottad, amit mondtunk?
A kisebb fiú nem válaszolt.
A másik meglökte.
Nem erősen.
De épp eléggé ahhoz, hogy a fiú meginogjon.
Szájhős az utca másik oldalán állt.
Megállt.
Látta az egészet.
A hangok tisztán jutottak el hozzá.
A nevetés.
A fenyegetés.
Az a furcsa csend a mondatok között, amelyben mindenki tudja, mi fog következni.
Egy lépést tett előre.
Aztán megállt.
A szíve gyorsabban vert.
A gyomra összerándult.
A fejében egyetlen mondat keringett.
“Most kellene valamit csinálni.”
De a lábai mégsem mozdultak.
A nagyobbik fiú most már a kabátját rángatta a kisebbnek.
– Add ide! – mondta.
A kisebb fiú még mindig nem szólt.
Szájhős állt.
Figyelt.
És közben valami furcsa dolog történt benne.
A félelem nem kiabált.
Nem ordított.
Csak csendesen suttogott.
Mi van, ha téged is megütnek?
Mi van, ha nem is csak ketten vannak?
Mi van, ha…
A gondolatok lassan, óvatosan építettek falat benne.
Aztán Szájhős lehajtotta a fejét.
És elindult.
Nem futott.
Nem sietett.
Csak ment tovább.
Mintha nem látott volna semmit.
Később a barátai között ülve már egészen más történet született.
– Láttam két srácot, akik egy kisebbet piszkáltak – mondta.
A többiek felnéztek.
– És?
Szájhős vállat vont.
– Hát odamentem.
A hangja nyugodt volt.
Természetes.
– Mondtam nekik, hogy fejezzék be.
– És?
– Az egyik elkezdett pattogni.
A történet itt egy pillanatra megállt.
Szájhős kortyolt a söréből.
– Aztán rájöttek, hogy jobb lesz, ha elmennek.
A többiek bólintottak.
Valaki azt mondta:
– Na, ez szép volt.
Valaki más nevetett.
– Azért nem szórakoznék veled.
Szájhős mosolygott.
Nem túl nagyot.
Nem hivalkodót.
Pont akkorát, amekkorát egy ilyen történet megkíván.
És a furcsa az volt… hogy mindenki elhitte.
Mert a történet nem volt túl nagy.
Nem volt tank.
Nem volt helikopter.
Csak egy kis utcai konfliktus.
Egy kis bátorság.
Pont annyi, amennyit az emberek könnyen elhisznek.
Aznap éjjel azonban Szájhős nem tudott aludni.
A szoba sötét volt.
Az ablakon beszűrődött a lámpák sárga fénye.
Az utcáról halk zajok érkeztek.
És a jelenet újra és újra lejátszódott a fejében.
Ott állt az utcában.
Ott látta a fiút.
Ott hallotta a hangokat.
És újra megtörtént az a pillanat.
Az a másodperc.
Amikor dönteni kellett.
Amikor döntött.
Ezúttal azonban… nem fordult el a kisfiútól.
A fejében odalépett.
– Hagyd békén – mondta.
A két nagyobb fiú ránézett.
Az egyik nevetett.
– És ha nem?
Szájhős a fejében közelebb ment.
A hangja nyugodt volt.
– Akkor velem kerülsz szembe.
A jelenet lassan, pontosan épült fel.
Mint egy színházi díszlet.
A nagyobb fiú megindult.
Szájhős félrelépett.
Elkapta a karját.
A másik meglepődött.
A kisebb fiú elszaladt.
És a végén a két nagyobb is elment.
A fejében minden tiszta volt.
Logikus.
Igazságos.
Ott… ő győzött.
Szájhős a sötétben a plafont nézte.
És hirtelen rájött valamire.
A fejében a jelenet sokkal erősebb volt.
Élesebb.
Valódibb.
Mint az, ami tényleg megtörtént.
Ott nem volt félelem.
Ott nem volt bizonytalanság.
Ott volt bátorság.
És győzelem.
Aznap éjjel született meg igazán az a világ.
Az a másik valóság.
Nem az, ahol a dolgok megtörténnek.
Hanem az, ahol újra lehet írni őket.
Szájhős lassan lehunyta a szemét.
És a jelenet még egyszer lejátszódott.
Most már hibátlanul.
Most már végleg.
Másnap, amikor mesélt róla… nem is kellett hazudnia.
A történet már készen állt benne.
És amikor kimondta… szinte maga is elhitte.
Mert az ember néha nem azt a világot őrzi meg, amelyben él.
Hanem azt… amelyben annak szeretné látni magát, aki lehetett volna.
A kocsma asztalánál Szájhős ekkor felnevetett.
Valaki vállon veregette.
– Te mindig belekeveredsz valamibe – mondta.
Szájhős vállat vont.
– Valakinek bele kell.
Nevettek.
A történet tovább folyt.
És senki sem tudta… hogy azon a régi éjszakán egy új világ született.
Egy világ, ahol Szájhős mindig közbelép.
Mindig bátor.
Mindig győz.
És ahol a valóság… csak az első, nyers vázlat.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése