A Szájhős 2. fejezet – A fiú, akit nem választanak
A kocsma zajában a történetek egymás után születtek és haltak meg. A nevetések felcsaptak, aztán elültek, mint a víz, amikor kavics hull bele.
Szájhős beszélt.
A többiek hallgatták.
És senki nem kérdezte meg, honnan jöttek ezek a történetek.
Pedig minden történetnek van egy kezdete. Van egy első pillanata.
Elhangzott egyszer egy első mondat.
Volt egy első alkalom, amikor valaki rájön, hogy a szavak néha többet érnek, mint a valóság.
A tornaterem padlója hideg volt azon a délelőttön.
A fal mellett sorakoztak a gyerekek. Tornazsákok, csikorgó cipők, a krétapor szaga és az a nyugtalan energia, ami mindig ott vibrál a gyerekek között, amikor valami verseny következik.
A tanár a pálya közepén állt.
– Két csapatkapitány! – kiáltotta.
A gyerekek már tudták a rendet.
Mindig ugyanazok.
Misi és Bálint kiléptek a sorból. Nem volt vita. Nem volt kérdés. Az ilyen dolgokat a gyerekek gyorsan eldöntik.
A két fiú egymás mellé állt.
A többiek a falnál vártak.
A választás elkezdődött.
– Peti!
– Dani!
– Ádám!
A nevek pattogtak a levegőben.
Mint kavicsok.
Egy ideig minden gyors volt.
Aztán egyre lassabb.
A gyerekek száma fogyott.
A tornaterem pedig valahogy nagyobb lett.
Szájhős – akkor még csak egy sovány, csontos térdű fiú – a falnál állt.
Nem izgult.
Nem reménykedett.
Mert az ember egy idő után megtanulja az ilyen dolgokat.
Megtanulja, hogy rá nem kerül sor.
– Zoli! – mondta Bálint.
– Marci! – vágta rá Misi.
A sor rövidebb lett.
A gyerekek nem néztek rá.
Nem bántották.
Nem lökdösték.
Nem mondták, hogy rossz.
Egyszerűen csak… nem számoltak vele.
És ez a fajta láthatatlanság furcsa dolog.
Nem jajgat benned hangosan.
Nem üt.
Nem hagy nyomot.
Csak lassan, csendben beszivárog a lélekbe.
A végén már csak ketten maradtak.
Ő.
Meg egy kislány.
Misi a fejét vakarta.
– Hát… – mondta végül.
Bálint vállat vont.
– Akkor ti jöttök.
A két utolsó.
Nem választás volt.
Csak maradék.
A játék elindult.
A labda pattogott.
Kiabálások, futás, ütközések.
Szájhős futott.
Néha még a labdához is ért.
De a játék nem róla szólt.
Soha nem róla szólt.
A szünetben a gyerekek a padokon ültek.
Izzadtan, nevetve, egymás szavába vágva.
Ő egy kicsit távolabb maradt.
A falnak dőlt.
És figyelt.
Figyelte, hogyan mesélnek a többiek.
Ki volt a leggyorsabb. Ki rúgta a legnagyobbat. Ki majdnem szerzett gólt. Ki szerzett ténylegesen gólt. Vicces kapufák. Parádés védések.
A történetek röpködtek a levegőben.
Iskolások voltak. De mindenki figyelt rájuk.
Szájhős egy darabig hallgatott.
Aztán megszólalt.
– Amúgy – mondta halkan –, az apám egyszer majdnem egyedül megállított egy tankot.
A mondat furcsán csúszott be a beszélgetésbe. Mint egy idegen hang.
A gyerekek felnéztek.
– Tényleg? – kérdezte valaki.
Szájhős bólintott.
Most már egy kicsit hangosabban beszélt.
– Katona volt. Külföldön. Azt mondta, egyszer egy egész osztagot mentett meg.
A gyerekek közelebb húzódtak.
– Hogyan?
Szájhős vállat vont.
– Hát… hosszú történet.
Valaki nevetett. De nem gúnyosan. Kíváncsian.
– Meséld el!
És Szájhős mesélni kezdett.
Ahogy beszélt, tank nagyobb lett. Az osztag egyre több emberből állt. A veszély egyre nagyobb lett.
A történet nőtt. Mint a tűz, amikor nagyot lélegzik.
És valami furcsa dolog történt.
A gyerekek figyeltek rá. Nem sokáig. Nem mindig. De mégis… figyeltek.
Ez volt az első alkalom. Az első apró felismerés.
A valóság kicsi volt.
Egy fiú, akit soha nem választanak.
Egy fiú, akire senki nem figyel.
De a történet… a történet hatalmas lehet.
Aznap délután hazafelé sétálva Szájhős már nem a tornateremre gondolt.
Nem a játékra.
Nem arra, hogy utoljára került csapatba.
Hanem a tankra gondolt.
Az apjára, akit a valóságban nem is ismert.
Az osztagra, ami talán nem létezett.
A történetre, ami élni kezdett benne.
És miközben lépkedett a poros utcán, hirtelen rájött valamire.
A történet nem csak a többieknek változik.
Néha… annak is, aki meséli.
Másnap az iskolában már új részletek jutottak eszébe.
Az apja nem csak megállította a tankot.
Fel is robbantotta.
És amikor mesélt… valami különös dolog történt.
A kép egy pillanatra éles lett a fejében.
Mintha valóban ott állna.
Mintha valóban látná.
És Szájhős akkor még nem tudta.
De azon a napon megszületett valami.
Egy másik világ.
Egy világ, ahol ő nem az a fiú volt, akit utoljára választanak.
Hanem az a fiú… aki történeteket tud teremteni.
És ha a történet elég nagy lett… akkor egy idő után már nem is volt biztos benne, hogy melyik az igaz.
A valóság.
Vagy az, amit mesél.
De egy dolgot biztosan tudott.
Amikor mesél… az emberek figyelnek.
És a figyelem néha többet ér… mint a valóság.
A kocsma asztalánál ekkor Szájhős újra felnevetett.
A korsók összekoccantak.
A történet folytatódott.
És senki sem sejtette… hogy minden egy tornateremben kezdődött.
Egy fiúval.
Akit soha nem választottak.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése