A doboz, ami megtelt
Az álom nem ott kezdődik, ahol kellene.
Nincs átmenet.
Se lassú elcsendesedés.
Emília egyszer csak ott ül.
Egy dobozban.
Nem kicsiben.
Nem szűkben.
Elsőre még tágas.
Majdnem kényelmes.
A falai magasak, simák, halvány szürke fényt vernek vissza, mintha nem is anyagból lennének, hanem valami sűrűbb csendből.
Emília körbenéz.
Egyedül van.
Legalábbis úgy tűnik.
Aztán meglátja.
Egy papírt.
A lába mellett hever.
Gyűrött.
Mintha valaki idegesen markolta volna össze, majd eldobta.
Emília lehajol.
Kisimítja.
A papíron nincs teljes mondat.
Csak töredékek.
„Nem mondhatom el…”
„Ha ezt megtudnák…”
„Nem bírom tovább…”
A szavak nem fekete tintával vannak írva.
Valami sötétebbel.
Valami sűrűbbel.
Mintha nem is írták volna őket.
Hanem… oda nyomták volna.
Emília felnéz.
És akkor veszi észre.
Nem csak egy papír van.
Hanem sok.
Mindenhol. A sarokban. A fal mellett. A lába körül.
Gyűrötten.
Eldobva.
Félbehagyva.
Feláll.
A papírok megmozdulnak.
Halkan zizegnek.
Mintha észrevennék.
Mintha… reagálnának rá.
Egy újabb darabot vesz fel.
Ez nehezebb.
Nem fizikailag.
Hanem… valahogy mégis.
„Ugye ezt elbírod?”
A mondat ismerős.
Túl ismerős.
Egy másik papír.
„Nem mondtam még el senkinek.”
A doboz fala mintha közelebb kerülne.
Nem látványosan.
Csak… éppen annyira, hogy már észrevegye.
Emília lassan körbefordul.
A papírok száma nő.
Nem egyik pillanatról a másikra.
Hanem folyamatosan.
Mint amikor a hó esni kezd.
Először csak néhány pehely.
Aztán egyre több.
Aztán már nem tudod, mikor lett belőle vastag réteg.
A papírok most már nem csak a földön vannak.
Hanem hullanak.
Felülről.
Csendben.
Kitartóan.
Egy újabb darab a vállára esik.
„Ha most nem segítesz…”
Egy másik a kezére.
„Ne mondd el senkinek.”
A szavak nem kérnek.
Nem könyörögnek.
Csak… ott vannak.
Teljes súlyukkal.
Emília lépne.
De a lába megakad.
A papírok már a bokájáig érnek.
És akkor megérti.
Ezek nem csak mondatok.
Ezek történetek.
Nem azok, amiket elmesélnek.
Hanem azok, amiket nem.
A doboz falai tovább közelednek.
Vagy talán csak a tér fogy.
Nehéz megmondani.
A papírok már a térdéig érnek.
Zizegnek.
Mozognak.
Mintha lélegeznének.
Egy hang.
Nem kívülről.
Belülről.
– Tartsd meg.
Emília megdermed.
Egy másik hang.
– Ezt nem mondhatod el.
A papírok most már a derekáig érnek.
– Te elbírod.
A mondatok egymásba csúsznak.
Összekeverednek
– Ez a dolgod.
– Nem szólhatsz róla.
– Tartsd meg.
– Tartsd meg.
– Tartsd meg.
A tér egyre szűkül.
A levegő egyre sűrűbb.
Egyre nehezebb.
Emília próbál lélegezni.
De a papírok már a mellkasáig érnek.
És akkor történik valami.
Egyetlen papír nem esik le.
Nem gyűrött.
Nem nehéz.
A kezében van.
Nem tudja, mikor került oda.
Azt sem, hogyan.
Kisimítja.
Üres.
És mégis… érez valamit.
Egy mondatot.
Amit még nem írtak le.
Amit még nem mondtak ki.
A papírok körülötte tovább emelkednek.
Már a nyakáig érnek.
A hangok erősödnek.
– Tartsd meg.
– Ne mondd el.
– Ez a dolgod.
Emília becsukja a szemét.
Egy pillanatra.
Csak egyetlen egyre.
És akkor… nem a hangokra figyel.
Hanem arra az egyetlen üres lapra.
És végre kimondja.
Nem hangosan.
Nem másnak.
Csak…
– Ezt nem bírom egyedül.
A papírok megállnak.
Nem tűnnek el.
Nem omlanak össze.
Csak… nem emelkednek tovább.
A levegő visszatér.
A tér nem nő.
De nem is szűkül.
Az álom lassan visszavonul.
Nem hirtelen.
Nem drámaian.
Emília felébred.
A szoba csendes.
Valóságos.
Ismerős.
De a mellkasában még ott van valami.
Nem a súly.
Az már nem.
Hanem az a mondat.
Az egyetlen.
Amit eddig nem mondott ki.
És most már tudja.
Nem minden történetet kell elmondani.
De van egy mondat… amit igen.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése