A tündérszínű napok

Viola mindig színesben járt.

Nem hivalkodóan. Nem feltűnően.

Egyszerűen csak… nem volt hajlandó beleolvadni a szürkébe.

Amikor a tél ráült a falura, és a kabátok egyforma sötét tónusban mozogtak az utcán, rajta piros sál lobogott.

Amikor az udvarok porosak voltak és a levegő feszültségtől nehéz, ő virágmintás ruhában állt a kapuban.

A gyerekek vették észre először.

Nem a felnőttek.

Nem a kollégák.

A gyerekek.

– Jön a tündér! – kiáltotta egyszer egy kislány, amikor meglátta az utcán.

A többiek nevettek. De a név rajta maradt.

Tündér.

Nem azért, mert csodát tett.

Nem azért, mert elvarázsolta a problémákat.

Hanem mert amikor belépett egy térbe, nem hozott magával még több sötétséget.

Egyik délután, egy különösen nehéz látogatás után, amikor a felnőttek hangja élesre csiszolódott a levegőben, és az indulatok úgy pattogtak a falakon, mint kavicsok az üvegen, egy kisfiú odalépett hozzá.

Belekapaszkodott a kabátjába.

– Tündér, ma repülünk?

Viola leguggolt hozzá.

– Hova?

– Innen.

Nem kérdezett többet.

Kinyitotta a karját, és megpörgette a gyereket az udvar közepén.

A fiú nevetett. Hangosan. Tisztán.

A nevetés átvágott a feszültségen, mint egy fénycsík a sötétben.

Abban a pillanatban nem oldódott meg semmi.

Nem lett több pénz a házban.

Nem lett kevesebb fájdalom.

Nem simultak el a konfliktusok.

De lett egy rés a sűrűségen.

Egy lélegzetnyi hely.

A gyerekek figyelték a ruháit.

– Ma zöld a tündér.

– Ma napraforgós.

– A tündérnek mindig más a szoknyája.

Egy kislány egyszer rajzot adott neki.

Viola volt rajta, színes szoknyában, hatalmas, kissé esetlen szárnyakkal.

– Hogyha nem tudsz repülni, akkor rajzolunk neked szárnyakat – magyarázta a gyerek.

Viola nem nevetett ki senkit.

Nem javította ki a szárny arányait.

Csak mosolyogva zsebre tette a rajzot.

A felnőttek gyakran azt látták benne, aki kérdez, aki jegyzetel, aki döntésekben vesz részt.

A gyerekek valami mást láttak.

Valakit, aki nem emeli fel a hangját.

Valakit, aki nem siet el.

Valakit, aki le tud guggolni hozzájuk.

A sok teher között ezek a pillanatok nem oldották fel a súlyt.

Nem törölték el az éjszakai gondolatokat.

Nem csendesítették el a nehéz döntések visszhangját.

De megtanították Violát levegőt venni.

A tündér nem az, aki megment.

A tündér az, aki jelen marad.

És néha, amikor a nap végén az autóban ülve a vállai alatt recseg a fáradtság, eszébe jut egy gyerek hangja:

– Ha baj van, hívjuk a tündért.

Ilyenkor halványan elmosolyodik.

Nem azért, mert könnyű.

Hanem mert tudja: a színek néha többet tartanak meg, mint a legerősebb falak.

És vannak napok, amikor a világ nem sötétül el teljesen.

Mert valaki színesben érkezik.