A Megtestesült Hang születése – 4. fejezet

Amikor elkezdi rossznak látni magát 

A kislány nem panaszkodott.

Nem is volt kinek.

És nem is jutott eszébe, hogy kellene.

A világ nem tűnt ellenségesnek. Nem volt éles. Nem volt durva. Csak szűkebb, mint ahol ő megtalálta volna a helyét. Mint egy kabát, amit nem azért adnak rád, hogy rosszul érezd magad benne, csak nem a te méreted. Először nem zavar. Aztán egyszer csak észreveszed, hogy nem tudsz benne mélyet lélegezni.

Nem kérdezett.

A kérdés feltételezi, hogy van válasz. És meg is kapja… talán.

Ő inkább figyelt.

Figyelte, mikor halkulnak el körülötte a mondatok. Figyelte, hogyan áll meg a levegő, amikor megszólalna. Figyelte, mikor válik egy mozdulat túl sokká, egy hang túl sűrűvé, egy jelenlét túl észrevehetővé.

Nem a hangját kezdte vizsgálni.

Az rendben volt. Azt is tudta, mikor, hogy van rendben. A hang nem hazudott neki.

Ő kezdett gyanússá válni saját magának. Mert ő egyre kevésbé akart rendben lenni. És egy része mindig tudta ezt. Nem volt de elég erős, se elég bátor ahhoz, hogy leleplezze az önmagával elhitetett hazugságokat. De… tudta.

Nem kimondva.

Nem egész mondatban.

Csak úgy, ahogy egy gondolat előbb árnyék, mint szó.

Mintha valami apró elcsúszott volna. Egy hangsúly. Egy irány. Egy belső vonal, ami addig magától futott, most megtorpant egy pillanatra, majd bizonytalanul mégis továbbindult.

A kislányt senki nem tartotta rossznak.

Senki nem mondta neki, hogy nem elég.

Azt sem, hogy túl sok.

Csak más. Fura. Nem értik. Nem olyan, mint ők.

Valami, amit még nem lehet megnevezni, csak megérezni.

Olyasmi, mint amikor egy dallam nem hamis, mégis kilóg. Nem a hang miatt. A tér miatt. Mert nem ott szól, ahol várják.

A kislány nem döntött semmit.

Nem határozta el, hogy változik.

Nem mondott le semmiről.

Csak fél lépéssel hátrébb állt saját magától.

Nem azért, mert félt.

Hanem mert alkalmazkodott.

És ekkor, először életében, egészen halkan, szinte észrevétlenül, megjelent benne egy gondolat. Nem kérdésként. Nem vádként. Inkább megállapításként, amely még nem követel semmit.

“Valami bennem nem illik ide.”

A hang ekkor még ott volt.

Tiszta volt.

Nem fájt.

De már figyelt.