A Megtestesült Hang születése - 3. fejezet

Nem problémás

A kislány nem volt problémás.

Ezt mindenki tudta róla.

A tanító néni is. A felnőttek is. Azok is, akik csak néha látták.

Nem verte meg a többieket.

Nem sírt hangosan.

Nem borított fel semmit.

Nem követelt.

Ott volt. Figyelt. Megcsinálta, amit kértek tőle.

A hangja sem volt „hangos”.

Csak másféle.

Amikor megszólalt, nem akart középpontban lenni. Nem akart figyelmet. Nem akart semmit elérni. Egyszerűen kijött belőle az, ami addig bent volt. Mint amikor egy ablak résnyire nyílik, és a szoba levegője megmozdul.

De a levegő nem mindig kívánatos.

– Most nem kell – mondták.

Nem ingerülten. Nem bántóan. Inkább csak a “már megint” fasultságával. Mintha újra és újra betolnának egy fiókot, ami ugyan tele van, de most sincs idejük rendet rakni benne.

A kislány bólintott. Megértette. Legalábbis azt hitte, érti.

Később aztán ezt mondták neki:

– Ez túl sok.

Nem emelték fel a hangjukat.

Nem csóválták a fejüket.

Csak jeleztek. Mint amikor az ember óvatosan arrébb tol valamit, ami útban van.

A „túl sok” nem jelentett semmit.

Nem volt benne harag.

Nem volt benne elutasítás.

Csak határ.

És azt is mondták:

– Mások ezt nem hallják.

Ez volt a legfurcsább.

A kislány elgondolkodott rajta, hogyan lehet nem hallani azt, ami ott van. A szék alatt. A fal mögött. A lépcsőn. A fényben. A mozdulatban. A szünetben két mondat között. Hogyan nem lehet hallani a világ dallamát.

De nem kérdezett.

Nem vitatkozott.

Nem magyarázott.

Nem volt rá oka. Hiszen nem mondták, hogy rossz.

Ez volt az egészben a legnehezebb.

Nem mondták, hogy hibás.

Nem mondták, hogy csúnya.

Nem mondták, hogy zavaró.

Csak azt, hogy nem ide való.

És a „nem ide való” nem fáj azonnal.

Nem csíp.

Nem szúr.

Csak lassan átrendezi a belső tereket.

A kislány megtanulta, hol van a határ.

Nem azért, mert durván mutatták volna meg  neki.

Hanem mert minden alkalommal, amikor közelebb lépett volna, a levegő azonnal megfeszült körülötte.

Nem küldték el.

Ő pedig maradt.

Csak egy kicsit hátrébb húzódott.

A hangjai mégis ott maradtak benne.

Nem tűntek el.

Nem halkultak el.

Csak nem találtak helyet.

És mivel nem volt problémás, senki nem vette észre, hogy közben tanul valamit.

Nem énekelni.

Nem hallgatni.

Hanem azt, hogyan kell úgy jelen lenni,

hogy közben ne foglaljon helyet.

Ez volt élete első igazi leckéje.