A Megtestesült Hang születése - 2. fejezet

Amikor a dallamok összecsúsznak

Eleinte minden hang tudta a helyét.

A lépés lépés volt, a fal fal, a széknek súlya volt és ideje. A szoba nem beszélt egyszerre. Várt. A hangok egymás után érkeztek, mint vendégek, akik köszönnek, mielőtt belépnek.

Aztán valami elmozdult.

Nem egyszerre, nem hirtelen. Inkább úgy, ahogy a víz megtalálja a legkisebb rést is. Egy hang kicsit sietni kezdett. Egy másik nem akart távozni. A harmadik visszajött, amikor már nem hívták. A levegő megtelt apró, láthatatlan mozgásokkal. A ritmusok egymásba akadtak.

A kislány próbálta követni őket.

Először csak figyelt. Azt hitte, majd rendeződnek, ahogy eddig mindig. De a dallamok nem maradtak meg ott, ahol megszülettek. Elcsúsztak. Átcsorogtak egymásba. Egy hang belebeszélt a másik idejébe, egy rezgés elfoglalta a másik helyét.

A belső rend elkezdett összedőlni.

A dúdolás felgyorsult. Nem akarta, mégis megtörtént. A hangok egymást hajtották, mint gyerekeket az udvaron, akik egyszerre akarnak az ajtón kifutni. Amit belül gyönyörűnek érzett, kifelé már sietősnek tűnt. Amit belül tisztának hallott, kívül összefolyt.

Nem volt hamis.

Csak túl sok.

A hangja nem talált pihenőt. Nem tudott megállni egyetlen dallamnál sem, mert a következő már kopogott. A szoba már nem várt. A tárgyak egyszerre akartak megszólalni. A padló ritmusa belecsúszott a szekrény zúgásába, a csap csöpögése ráült a lélegzetére.

A kislány megpróbálta szétválasztani őket.

Erősebben figyelt. De a hangok így is kicsúsztak az ujjai között. Nem engedelmeskedtek. Nem volt bennük rosszindulat. Csak nem tudták, hol van a határ.

Ami benne még mindig valamiféle rend volt, kifelé már zajnak tűnt.

Ő ezt még nem tudta. Csak a környezete  érezte, hogy valami nem stimmel. Hogy ugyanaz a dúdolás, ami tegnap még természetes volt, ma sietősnek hangzik. Hogy a hangja nem úgy érkezik meg, ahogy eddig. 

A kislány is érezte, hogy a dallamok csak kuszán kiszakadnak belőle. Nem képes se megtartani, se irányítani a dúdolást. 

Megállt.

Hallgatott.

De a csend sem hozott megkönnyebbülést. A dallamok nem tűntek el. Ott maradtak, egymásra hajolva, összegabalyodva. Nem volt köztük különbség, csak mozgás. Folyamatos, nyugtalan.

Nem értette, mi történt. Nem keresett hibát. Nem gondolt arra, hogy baj lenne vele. Csak azt érezte, hogy nehezebb lett eligazodni. Hogy ami eddig magától ment, most figyelmet kér. Többet, mint amennyi neki van.

A hang még mindig nem volt ellenség.

Csak túl közel került.

A kislány visszaült a szoba közepére. A padló hideg volt. Megtartotta. A hangok lassan csillapodtak, de nem rendeződtek. Nem kaptak új helyet. Csak elcsendesedtek annyira, hogy el lehessen velük lenni.

Ekkor tanulta meg először, milyen érzés, amikor a belső világ gyorsabb, mint amit a külvilág elbír.

Nem fájt még.

Csak zavarba ejtett.

És a dallamok tovább mozogtak benne, mintha keresnék azt az egyetlen pontot, ahol végre meg lehetne állni.