Kettős figyelem - Emília naplója

Krízis közben az idő nem lineáris. Szétesik.
Darabokra hull, mint egy összetört óra számlapja, és neked egyszerre kell minden darabot a helyén tartanod.

Az egyik feled az emberhez hajol.
A hangjára figyel. A légzésére. A szemében villanó félelemre, arra a pillanatra, amikor majdnem elengedi magát.
A másik feled közben számol. Hív. Szervez. Jegyez. Dönt.

Mintha két testben lennél egyszerre.

Ott ültem vele szemben. A keze remegett. Nem nagyon, épp csak annyira, hogy észre lehessen venni. Az ilyen remegés mindig veszélyes. Nem látványos. Nem kér segítséget. Csak jelzi, hogy belül már szakad valami.

– Itt vagyok – mondtam halkan.
És valóban ott voltam. A figyelmem teljes súlyával. A jelenlétemmel, mint egy horgony, amit a viharban tajtékzó hullámok közé dobnak.

Közben a fejemben már futott a lista.
Ki érhető el.
Mennyi idő.
Milyen útvonal.
Milyen forgatókönyv.
Mi történik, ha most romlik.
Mi történik, ha csend lesz.

Ez az a kettősség, amiről ritkán beszélünk.

Kívülről úgy tűnik, nyugodtan ülsz.
Belül viszont egyszerre fogod a kezet, és mozdítasz egy egész rendszert.
Olyan ez, mint amikor egy híd közepén állsz: az egyik kezed az emberé, a másik a kötélzeté, csavaroké, tartóoszlopoké. Ha bármelyikre kevesebb figyelem jut, a híd megremeg.

És te nem engedheted meg, hogy megremegjen.

A hangom egyenletes maradt.
– Lélegezz velem. Lassan. Nyugodtan.

A szemem sarkából már a telefon felé sandítottam. Nem néztem rá. Nem mozdultam. De tudtam, mikor kell majd. A pillanat pontosan olyan volt, mint egy sakkjátszma, ahol egyszerre két táblán játszol. Az egyiken az élet vrkonyodó fonala, a másikon a túlélés feltételei. És mindkettőn nyerned kell.

A krízis nem várja meg, hogy befejezd az asszertív kommunikációt, mielőtt szervezni kezdesz.
És nem várja meg, hogy lezárd a logisztikát, mielőtt újra emberré válhatsz.

Egyszerre kell lenned mindkettőnek.

Volt, hogy sikerült.
Volt, hogy nem.

Utólag persze minden tisztább. Most, évtizedekkel később már látom: nem azért fáradtam el, mert túl sokat éreztem. Hanem mert egyszerre kellett éreznem és a rendszert működtetnem. Embernek lenni és rendszernek. Szívnek és térképnek.

Ez a kettős figyelem lassan őröl. Nem hangosan. Nem látványosan. Hanem úgy, hogy este már nem emlékszel, mikor voltál utoljára csak egy dologban jelen.

Ha most dolgozol, és ismerős ez az állapot, hadd mondjam el: nem veled van a baj.
Ez a szakma ilyen.
Ez a krízis természete.

Nem lehet tökéletesen csinálni.
Csak elég jól.
Elég emberséggel.
Elég pontossággal.

És néha már az is hatalmas teljesítmény, hogy  tartottad a hidat, amíg mások átsétáltak rajta.

Ha senki nem mondta még: igen, ez nehéz.
És igen, te közben is ember maradtál.

Nem vagy egyedül.