⚖️ Az önvád - Amikor a kliens meghal 2
Az önvád nem kér engedélyt.
Nem kopog. Nem vár.
Egyszer csak leül melléd, és úgy tesz, mintha mindig is ott lett volna.
Emília napok óta ugyanazt a jelenetet játssza újra. Nem kívül, nem hangosan — belül. A legkegyetlenebb vetítőteremben, ahol nincs szünet gomb, és a fény sosem alszik ki.
Túl korán zártam le az ülést.
Látja magát, ahogy a szemére pillant, finoman összegzi a beszélgetést, kimondja a zárómondatot. Pontosan az idő végén. Szabályosan. Tisztán.
De az önvád nem ismeri az időkereteket.
„Még egy perc elég lett volna” — suttogja.
Miért nem kérdeztem rá még egyszer?
Visszahallja a hangját. Nyugodt. Kiegyensúlyozott. Nincs ott semmi gyanús. Semmi, ami indokolná az újabb kört.
De az önvád nem tiszteli a valóságot.
Ő a „mi lett volna, ha”-ból épít birodalmat.
Miért nem voltam elérhető azon a héten?
És itt már majdnem nevetne — ha nem fájna ennyire. Elérhető volt. Visszahívta. Írt. Figyelt.
De az önvád nem logikus.
Ő érzelmi ítélőszék. Fellebbezés nélkül.
Emília ilyenkor nem pszichológus.
Nem szakember.
Nem tudás, módszer, protokoll.
Ilyenkor kudarc.
Egy ember, akinek adtak egy életet a kezébe, és aki — a saját belső bíróságán — elveszítette azt.
A test máshogy működik ezekben a napokban. A mellkas szorít, mintha belülről fognák össze. A gyomor nem kér ételt. Az alvás felszínes, törékeny. Mintha az éjszaka sem bízna benne eléggé, hogy megtartsa.
A gondolatok perelnek. Egyenként lépnek elő, mind vádló tanú.
Nincs védőbeszéd.
Nincs felmentés.
És ami a legfájdalmasabb:
nem meri kimondani ezt senkinek.
Mert a szakma hallgat.
Nem rosszindulatból — tanácstalanságból.
Mintha nem lenne protokoll arra, amikor a segítő omlik össze.
Mintha a pszichológusnak nem lenne joga megsérülni.
Mintha a gyász kizárólag a családé volna — és nem azé is, aki hónapokon, éveken át tartotta a teret.
Emília érzi, hogy valami torzul benne.
Nem a szakmai identitása.
A létezése.
Mert ha ezt kimondaná — hogy fáj, hogy bűntudata van, hogy fél —, akkor szembe kellene nézni azzal, amit senki sem szeret hallani:
hogy a segítésnek ára van.
És néha ez az ár egy darab önmagunk.
Az önvád lassan, kitartóan dolgozik. Nem kiabál. Nem vádaskodik látványosan.
Csak minden reggel ott van, amikor felkel.
Minden este akkor is, amikor lefekszik.
És Emília még nem tudja — hogy egyszer majd talán végre magára hagyja. Amikor képes lesz megbocsátani magának.
De még nem most.
Most még itt van.
Súlya van.
És neve is van:
Önvád.
A második kör.
A második seb.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése