Amikor már a saját gondolataidat sem hallod

Vannak napok, amikor nem marad hely bennem.

Nem azért, mert túl sok minden történik velem.

Hanem mert túl sok minden történik másokkal.

Lassan, hangtalanul gyűlnek össze bennem az idegen mondatok.

Fájdalmak, amik nem az enyémek —

mégis rám tapadnak, mint az esőkabát alatt megrekedt pára.

Nem tudom lerázni őket.

Nem tudom kifújni, mint a hideg levegőt egy ködös reggelen.

Benn maradnak. És egyre nehezebbek.

Egyszer egy édesanya szavai, aki már nem reméli, hogy a fia újra ölelni fogja. Legalább még egyszer. Egyetlen egyszer…

Máskor egy kamasz, aki csak annyit kérdezett:

„Miért kellett megszületnem?”

Megint máskor egy idős ember sóhaja, aki ötven év után is a felesége nevét suttogja álmában. Aki már nem lehet mellette…

És ott vannak azok is, akik nem mondtak semmit.

Csak néztek, sokáig, mozdulatlanul —

és a csendjük olyan vastag volt, mint az éjszaka a villamosmegállóban.

Köröznek bennem ezek a mondatok.

Zúgnak, mint madarak röpte egy vihar előtt.

Sosem csapnak le, de nem is tűnnek el.

Egyszerre vannak mindenhol.

És közben nem marad hely a saját gondolataimnak.

Nem tudom, mit ennék vacsorára.

Nem tudom, mit ígértem holnapra.

Nem tudom, hogy vagyok.

Csak azt tudom, hogy vannak ők.

Milyen mélyen fáj nekik.

Hogy milyen szóval próbáltam összeilleszteni valamit, ami darabokra tört.

És hogy aznap megint elbúcsúztam valakitől, akinek talán már nem tudok újra reményt adni.

Az a furcsa, hogy ezt nem lehet megszokni.

Lehet érte hálásnak lenni — hogy engem választanak.

Hogy el merik mondani.

Hogy bíznak bennem annyira, hogy leteszik elém a világuk szilánkjait.

De megszokni… nem lehet.

Mert minden történet egy új ajtó.

És én belépek.

Átmegyek rajta.

Megállok benn.

És amikor kijövök —

valami mindig jön velem.

A nap végére már nem tudom, melyik érzés volt az enyém.

Csak annyit tudok: már nem hallom magam.

És ilyenkor csendet keresek.

Igazit.

Ahol nincsenek szavak.

Ahol végre újra hallom a saját lélegzetem.

Ahol visszhangozni kezd egy hang — az enyém — és lassan, nagyon lassan,

újra elhiszem, hogy még itt vagyok. Hogy nem csak pszichológus vagyok, hanem ember. Emília.