Amikor már nem éreztem – Emília naplója

Egy ideig nem tűnt fel.

Mentem, ültem, hallgattam, kérdeztem.

Szavakat rögzítettem. Arckifejezéseket, mozdulatokat.

Ott voltam, jelen voltam — legalábbis azt hittem.

Aztán egy délután, egy fiatal nő ült velem szemben.

A hangja reszketett, az ujjaival görcsösen gyűrte a kendője szélét.

Mesélte, hogyan sétált el az anyja, hogyan csukódott be mögötte az ajtó, és hogyan maradt ott tizenhárom évesen — egyedül, a semmiben.

Én hallgattam.

Bólintottam.

A megfelelő pillanatban a megfelelő kérdést tettem fel.

És közben… belül nem történt semmi.

Nem szorult össze a torkom.

Nem feszült meg a gyomrom.

Nem áradt át bennem az ő magánya.

És abban a pillanatban valami megriadt bennem.

Hova lettem én? Az, aki átérezte a kliens fájdalmát? Így vele tudott lenni és ezáltal segített neki kijutni a mélyből.

Volt idő, amikor egy-egy történet után hazafelé menet félre kellett állnom az út szélén, mert nem láttam a könnyektől.

Amikor a fájdalom nem csak hang volt, hanem belülről rázó igazság.

Amikor az emberek történetei átütöttek rajtam, mint a szél a vékony ablakon.

De most… mintha párnát tettek volna körém.

Mintha minden hang tompábban ért volna el.

Mintha a szívem már csak papíron verne.

Ez az empátiás kimerülés.

Nem kiégés.

Nem közöny.

Nem érzéketlenség.

Hanem túl sok együttérzés után a szervezet egyszerűen túlélő üzemmódba kapcsol.

Bezár, hogy ne szakadjon szét.

Tompít, hogy ne pusztuljon bele.

És nem azért nem érzed, mert már nem vagy jó ember.

Azért nem érzed, mert túl sokat adtál abból, amit nem pótoltál.

Most már tudom, hogy a szeretet is elfáradhat.

Hogy a szív is kérheti: „most pihenni szeretnék.”

És nem szabad ezt szégyellni.

A segítő lelke sem feneketlen kút.

Hanem egy ember.

Aki ad, de akinek kapnia is kell.

Ha most dolgozol, és azt veszed észre, hogy már csak figyelsz, de nem érint meg… ha nézel, de nem látsz át a fájdalmon… ha valaki sír előtted, és te csak jegyzetelsz — akkor állj meg.

Ne ítéld el magad.

Csak pihenj.

Menj ki a fényre.

Ölelj meg valakit.

Hallgass zenét, ami nem másról szól, csak rólad.

Mert ha vissza akarsz adni a világnak, újra fel kell töltened magad.

Nem vagy egyedül. És nem is kell kifosztanod magad azért, mert másnak adsz.

Emília

(akinek hosszú idő kellett hozzá, hogy ezt belássa)