A világ, ami nem javul meg – Emília naplója

Nem emlékszem, mikor éreztem először, hogy valami végleg megtört bennem.
Talán egy anyukánál, aki a hatéves kislányát felejtette az óvodában — nem először.
Vagy amikor egy asszony minden bántás után is visszament, mert nem volt hova mennie.
Vagy egy kamasznál, akit mindenki fegyelmezett, de senki nem hallgatott meg.

Mindig volt valaki.
Valaki, aki nem ezt érdemelte.
Valaki, akivel nem ezt kellett volna tenni.
Valaki, aki helyett bárki más mást kapott volna a világtól.

És mégis… én ültem ott.
Ő pedig összezuhanva próbált belém kapaszkodni.
Én meg próbáltam elhitetni, hogy nem minden ilyen.
Csak egy rész. Csak egy szakasz. Csak egy történet.

De tudtam: hazudok egy kicsit.
Mert a világ nem mindig javul meg.
Nem minden igazságtalanságot egyensúlyoz ki az idő.

Van egy árnyalat, amit csak az ismer, aki minden nap más emberek történeteiben jár.
Az a fajta tompa düh, ami nem kiabál, csak nehezebbé teszi a levegőt.
Nem tör ki, csak belül rág.
Mert nem tudsz odamenni a döntéshozókhoz.
Nem tudsz visszamenni az időben.
Nem tudsz minden gyereket kimenekíteni, akit nem láttak meg időben.

Csak ott ülsz, és megtanulsz figyelni.
Megtanulsz jelen lenni a tehetetlenségben is.
Mert néha ez minden, amit adhatsz.

A szenvedés nem mindig hangos.
Sokszor csak a vállrándításban él.
A legyintésben. A mondatban, hogy „ilyen az élet”.

És mi, akik nap mint nap látjuk, tudjuk:
az emberi fájdalom nem statisztika.
Nem protokoll.
Nem naplóbejegyzés 

Nem egy jegyzőkönyv a rendszerben.
Hanem valakinek az egész világa.

Ha most dolgozol, és egyre nehezebben bírod, hogy minden nap szembenézel azzal, ami nem igazságos… ha úgy érzed, egy ponton túl már nem csak a klienseidet fájlalod, hanem az egész világot… akkor állj meg egy pillanatra.

Nem a hited gyengült.
Nem a szakmád csorbult.
Csak túl sokáig néztél szembe a fájdalommal — anélkül, hogy közben lett volna időd megengedni magadnak a gyászt.

Mert mi is gyászolunk.
Nem embereket. Hanem világokat, amik nem jöttek létre.
Életeket, amik lehettek volna mások.

És nem baj, ha néha te is sírsz miatta.
Nem baj, ha dühös vagy.
Nem baj, ha elfáradsz.

Nem attól vagy jó segítő, hogy mindezt nem érzed.
Hanem attól, hogy még mindig figyelsz — akkor is, amikor a világ épp nem javul meg.

Emília
(aki megtanulta elgyászolni mások helyett azt, amit senki más nem gyászolt el)