A bőr, amit mások festettek át

Álmomban egy tintafolyóban ültem.

Nem víz volt — tinta. Lassú, meleg, sűrű. Minden árnyalatban kavargott: mélykék szomorúság, téglavörös harag, sápadt szürke kiüresedés, piszkosfehér bűntudat, fekete bánat, zöld irigység, óarany emlékfoszlányok. Kavarogtak, mint szél előtti levelek. És mind-mind belém szivárogtak.

A bőröm alatt lüktetni kezdett a szín. Nem fájt. Inkább… emlékeztetett. Minden egyes csepp valakihez tartozott. Valakihez, aki valaha belépett az ajtómon, és azt mondta: „Segíts.”

Egy nő, aki harminc év után először merte kimondani, hogy amit az apja tett vele, az nem volt rendben. Egy férfi, aki minden reggel úgy kel fel, hogy még mindig hallja a lánya nevetését, pedig már évekkel ezelőtt eltemette. Egy gyerek, aki rajzokba zárta a rettegést. Egy idős asszony, aki soha nem mondta ki, hogy magányos, de minden mondatában ott sziszegett a csend.

Ők festettek át. Egyik történet a nyakamra került, mint egy halk fohász. Egy másik a tenyerembe íródott — és azóta ott van minden ölelésben. Volt, amit a hátamon hordoztam, másokat a mellkasomba szívtam, és volt, amelyik a lábfejemig szivárgott, hogy ne tudjak továbbmenni anélkül, hogy emlékeznék.

Már nem tudom, milyen volt az eredeti bőröm.

Nem tudom, milyen volt csak önmagam lenni, üres lapként. De valahol mélyen nem is akarok már az lenni. Mert minden szín egy történet. És minden történet egy ember. És az emberek — ők a világ.

Nálam le lehet tenni a fájdalmat. Nem kell szépíteni. Nem kell megindokolni. Lehet dadogva, lehet kiabálva, lehet csak egyetlen szóval: „maradj” — és én maradok. Figyelek. Tartom. Összegyűjtöm, amit mások nem bírtak el.

De néha… néha elfáradok.

Néha úgy vágyom valakire, aki nem kérdez, nem elemez, nem omlik össze. Csak leül mellém. Nem kíváncsi a válaszaimra. Nem boncolgat. Nem akar rendet tenni bennem. Csak ott van. Épp úgy, ahogy én másoknak.

Szeretnék valakit, akinek nem kell elmondanom, mennyire kimerít, amikor valaki a tenyerembe sírja a világa romjait. Aki nem lepődik meg, hogy minden ujjamat más színű sebek borítják — és nem fél attól sem, ha néha csak hallgatok. Mert akkor is ott vagyok.

Szeretnék valakit, aki nem gyógyít — csak velem van. Úgy, ahogy a meleg fény ott van egy téli szobában. Csendesen, feltétel nélkül, nélkülözhetetlenül.

A legtöbb ember nem tudja, hogy a pszichológus is vágyik kapcsolódásra. Hogy a bőr alatt ő is ember. Hogy nem menthet meg mindenkit. Hogy vannak napok, amikor ő is csak egy ölelésre vágyik. Vagy egy pillanatra, amikor nem kell tartani senkit.

Csak ülni. Együtt. Két színes bőrű emberként, akik túl sok mindent láttak, mégis képesek hinni. Hinni abban, hogy nem kell mindig beszélni. Hogy a szeretet néha a hallgatásban lakik. A közelségben. Egy másik tenyér melegében. Egy jelenlétben, ami nem akar semmit — csak enged lélegezni.

Ma is beszélgettem három emberrel, akik mind más színt hagytak bennem.

Holnap újra jönnek. Újabb színek, újabb történetek. Újabb cseppek a bőröm alá.

De ma este — ma este szeretnék csak ülni. Lehúzott redőny mögött. Leoltott lámpa mellett. Némán, mégis együtt valakivel.

Hogy a világ ne mindig rajtam keresztül akarjon gyógyulni.

Hanem egyszer, csak egyszer — valaki értem is ott legyen.