💔 3. A gyász - Amikor a kliens meghal

A pszichológus is gyászol.

Még ha nem is illik róla beszélni.

Még ha nincsenek rá jó mondatai.

Még ha a világ azt is hiszi: neki ezt bírnia kell.

Valaki, akit hetente látott, akit minden sötétségen át kísért, akinek egyetlen sóhaját is értette, nincs többé.

És ez a kapcsolat — bármilyen szakmai volt is — valóságos. Élő. Lélegző. Tétje volt.

Nem nagy gesztusokból állt, hanem apró dolgokból:

egy félbehagyott mondatból,

egy ökölbe szorult kézből,

egy tekintetből, ami biztosítékot keresett arra,

hogy most is van, aki marad.

Most pedig nincs többé.

Sokszor nem is maga a halál a legfájdalmasabb.

Hanem a hiány temetés nélkül.

Az, hogy ő nem búcsúzhat.

Nincs temetés.

Nincs gyászruha.

Nincs részvétnyilvánítás.

Senki nem mondja: sajnálom, tudom, hogy neked is nehéz.

Mert honnan is tudnák?

A rendelőben csak egy szék marad üresen.

Pont ott, ahol eddig mindig ült.

Ugyanaz a hely.

Ugyanaz a fény.

Ugyanaz az időpont.

Emília nézi azt a széket.

Nem ízekre szakadva.

Nem zokogva.

Csak ül.

És a teste pontosan tudja, mit vesztett el.

A légzése felületesebb.

A válla nehezebb.

A mellkasa, mintha valaki nyomná.

A gondolatai nem rohannak.

Éppen ez a baj.

Csend van.

Olyan csend, amelyben túl hangosan hallatszik egy mondat:

„Nem akarok tovább élni.”

Most már nincs hangsúlya.

Nincs arca.

Nincs lehetősége arra, hogy kérdéssé váljon.

Csak a tény maradt belőle. És a halál véglegessége.

Emília behunyja a szemét, és önkéntelenül végigpörgeti:

mi volt az utolsó ülésen.

Mit mondott ő.

Mit hallgatott el a másik.

Hol volt egy rezdülés, amit akkor még nem vett komolyan.

Nem vádol.

Azt már megtette korábban.

Ez most más.

Ez az a fajta fájdalom, ami már nem kér magyarázatot.

Már nem keres megoldást.

Csak jelen van.

Mint egy szék, amin senki nem ül többé.

És az a legnehezebb,

hogy ezt a fájdalmat nem lehet megosztani a klienssel.

Nem lehet feltenni neki még egy kérdést.

Nem lehet azt mondani: maradj még, próbáljuk újra.

Ez egy egyedül viselt gyász.

Emília végül feláll.

Nem drámaian.

Nem összeomolva.

Feláll, mert ezt is tudja: a következő kliens mindjárt megérkezik.

Egy másik történettel.

Egy másik töréssel.

De az üres szék nem tűnik el.

Ott marad benne.

És minden alkalommal, amikor valaki leül elé,

egy picit vele együtt ül az is, aki már nem tudott tovább maradni.

Ez a pszichológus gyásza.

Láthatatlan.

Kimondatlan.

De valós.

És talán ettől a legnehezebb:

hogy megtanul ezzel együtt élni és dolgozni,

anélkül, hogy közben megtagadná azt,

amit érzett.

Mert attól, hogy nem beszél róla senki…

a fájdalom még ott van.