Az asztal üres maradt… – Viola naplója 08.

Ma reggel kinyitottam a régi jegyzetfüzetem. A borítója már megkopott, a spirálja elengedett néhány lapot. A sarokban ott volt egy név, kézzel írva, dőlt betűkkel: Zsófi.

Ő volt az első. Az első, akinek a tekintetében először láttam meg azt a fájdalmas fáradtságot, amit a legtöbben csak évek múlva tanulnak meg rejteni. Az első, akit láttam elmenni.

Nem betegállományba. Nem szülési szabadságra.

Végleg.

Pedig amikor kezdte, ragyogott. Szó szerint. Mintha belül világított volna. Az első közös ügyünk után, amikor egy kisfiút sikerült kimenekítenünk a pokolból, Zsófi sírt. Nem a gyerek előtt, hanem a folyósón, amikor már senki nem látta. Azt mondta, még soha nem érzett ekkora súlyt és ekkora értelmet egyszerre.

Aztán mentünk tovább. Új családok. Új sorsok. Új kérdések. És mindig újabb és újabb fájdalom.

Zsófi minden reggelt ugyanúgy kezdett. Egy kis piros termoszba öntötte a kávét – azt mondta, így lassabban hűl ki benne az elhatározás, hogy marad még.

Minden nap írt egy üzenetet magának. Nem hosszút. Csak pár sort. Egyfajta belső horgony volt ez, egy csendes eskü, amit önmagának tett.

A papírlapokon nem volt megszólítás. Csak dátum, és a cím:

„Maradok még.”

Emlékszem az első levélre. Megmutatta.

“Ma is jövök. A kezem remeg, de a szívem még tart. Ma is jövök.

Maradok még.”

Aztán jöttek a nehéz hetek. Egy kislány, aki sosem tanulta meg, hogyan kérjen segítséget. Egy idős asszony, akit elfelejtett a világ. Egy fiú, aki nem bírta tovább.

A levelek egyre rövidebbek lettek.

“Szél van bennem, de ma még tart a testem.

Maradok még.”

Majd csak ennyi:

“Fáj.

Maradok még.”

A végén már nem írt mondatokat. Csak szótagokat. Darabokat.

“Mar…

még.”

És egy reggel nem volt kávéillat. Nem volt piros termosz.

Csak egy papírfecni az üres asztalon.

A közepén egyetlen szó:

“Elég volt.”

Nem búcsúzott. Nem vádolt. Nem magyarázott.

Csak kiment az ajtón.

És soha nem jött vissza.

Később hallottam róla. Hogy új városba költözött. Hogy gyógyteát árul egy kis boltban, ahol halk zene szól, és a vásárlók mosolyognak. Hogy boldog.

Vagy legalább békében van önmagával.

Tudom, sokáig tartott, mire elhitte, hogy nem ő hagyott cserben másokat – hanem önmagát mentette meg.

És nem sokkal később…

Egy új lány ült be abba az irodába, ahhoz a géphez.

Fiatal. Tiszta szemű.

Kinyitotta a laptopját, elkezdte gépelni a családneveket.

Nem tudta, ki ült ott előtte.

Nem tudta, hány szó, hány könny, hány néma kiáltás ivódott már be abba a székbe.

Nem tudja, mennyi „maradok még” volt már ott előtte.

De én tudtam. És tudom.

És ahogy ültem a másik gépnél, és láttam őt belépni, valami egészen csendesen végigcsorgott bennem.

Talán csak egy gondolat volt.

Vagy ima.

Talán egy ígéret:

Legyen neki több. Vagy legalább elég.