Aki marad – Viola naplója 10

Akkor reggel csendben felvettem a fekete kabátomat. Ma is tisztán emlékszem. Mintha tegnap lett volna… nem évtizedekkel ezelőtt. 

Nem siettünk. Egyikünk sem. A buszállomáson a kolléganőm keze megremegett, mikor kivette a zsebéből a zsebkendőt. Csak annyit mondott:

– Nem hittem volna, hogy előbb megy el, mint a főnök.

A templom hideg volt. Nem az időjárás miatt. Hanem valami belső, kőkemény némaság ült a falakban. Az a fajta, amit nem lehet szőnyeggel vagy zenével tompítani.

Ott ültünk, a hátsó padsorban. Mindannyian sötét ruhában. És még sötétebb gondolatokkal.

Valaki halkan felsóhajtott. Egy másik a noteszét lapozgatta. Már a temetés előtt.

– Ki fogja vinni a Tóth család ügyét? – kérdezte.

– Szerintem a Judit. Vagy mégis inkább a Viola – válaszolta valaki más.

– És a Kecskeméti lány? Ő is az övé volt…

Suttogás. Jegyzetek. Átadás-átvétel.

A halál csak egy adminisztratív akadály. Úgy kezeltük, mintha valaki szabadságra ment volna, csak nem tudtuk, meddig marad távol.

Nekem nem volt semmi a kezemben. Csak a sapkám. Azt szorongattam.

A ravatalnál egyetlen gyertya égett. Halkan pattogott a viasz. Olyan volt, mintha az idő is csak megállt volna egy pillanatra, és figyelne.

Ő már nem hallotta, mit beszélnek róla.

Nem hallotta, hogy „milyen bátor volt”, „hogy mennyi mindent cipelt”, „hogy túl sokat vállalt”.

Nem tudta, hogy valaki azt mondta:

– Ha én is így végzem, ne tartsatok nekem temetést. Inkább szabadnapot adjatok a többieknek.

Az én torkomban akkor már ott kavargott valami. Egy mondat. Egy érzés. Egy gyerekkori emlék.

Amikor először láttam halottat. A nagyanyám volt. És anyám azt mondta:

– Aki marad, annak kell tovább vinni a napokat.

Most is csak ez maradt. A napok.

Meg a gyerekek. A családok. A mosatlan bögrék az irodában. A hiányzó aláírás egy megállapodáson.

Ahogy véget ért a szertartás, senki nem nézett egymásra. Csak a lépteink koppantak a templom kövén.

A kabátgombok zörögtek. A tekintetek elfordultak.

Aztán én megálltam az ajtóban. A sapkámat lassan visszatettem a fejemre, majd egy mozdulattal levettem.

– Ma is bemegyek. – mondtam halkan. – Mert muszáj.

A hangom saját magamat is meglepte. Nem volt benne semmi különös. Csak az a fajta csendes bizonyosság, amit már nem lehet megingatni.

– A családok várnak. Nincs több idő a gyászra. Se a félelemre.

Senki nem válaszolt. De nem is kellett.

Aki marad, az nem beszél sokat. Csak megy tovább.

És valahol, mélyen, mindig tudja: egy nap ő is sorra kerül.

De ma még nem.

Ma még be kell menni.

Azóta… már nem kell bemenni. Nem sokan vagyunk azok közül, akik akkor ott voltak a temetésen. Eltelt az idő. És magával vitte őt is. Az emlékét is. Mindent. A helyére új ember került. Nemsokára úgy beszélgettünk vele, mintha mindig is ott lett volna. Nincs emlékmű. Egy feljegyzések sem őrzi őt. Csak ez a napló és a szívünk.