A villamoson nem lehet gyászolni.

A villamoson nem lehet gyászolni. Emília ezt régóta tudja. Mégis, minden délután újra meg újra megtanulja.

A jármű rázkódva szeli át a várost, mint egy véletlenül elengedett gondolat, ami valakinek fontos volt, de már senki sem emlékszik rá, honnan indult. A fémcsíkokon szikrázik az idő, odabent pedig zsúfolt az élet: hátizsákok, szatyorba szorított ebédek, telefonokon át kiáradó kacajok. Kívül a narancsszínű napfény halkan haldoklik. Belül valaki nevet. Hangosan. Élesen.

És Emília összerezzen.

Nem azért, mert zavarja a nevetés.

Azért, mert idegen.

Mert ő nem fér hozzá.

Még nem.

Még ott van a vállában egy tízéves kisfiú szorongása, aki egész délelőtt azt suttogta, hogy nem mer hazamenni. A gyomrában egy asszony elfojtott könnyei kavarnak, aki azt mondta, „jó feleség vagyok, ugye?” – és nem nézett a szemébe. A tarkójában ott rezeg egy kamaszlány remegése, aki annyira csöndben volt, hogy a szoba levegője is megállt körülötte.

Ez mind benne van. A bőre alatt. A mozdulataiban. A tekintetében.

És most itt ül a villamoson, kezében egy használatlan papírzsebkendő, és a szíve még nem ért ide.

Még ott van a másik világban.

Ahol nem nevetnek.

Ahol minden hang halkabb a csendnél.

Ahol a mondatok mögött kétségbeesett segélykiáltások lapulnak, és a mosoly csak maszk, nem öröm.

Emília tudja, hogy ez így van rendjén.

Idő kell.

A lelkének is vissza kell térnie.

Felállni a terápiás székről. Felállni a váró fehér csendjéből. Átjutni az ajtón, ami némán záródott be mögötte, amikor kilépett a rendelőből.

A villamos zökken. A térképek mögött elsuhan egy ismerős utcanév. Valaki leszáll. Valaki felszáll. Valaki túl hangosan mesél egy történetet, ami valószínűleg vicces.

És Emília szája sarka megrezdül.

Talán holnap már nevetni is tud majd.

Nem harsányan. Nem azonnal.

De egy pillanatra elfelejtheti a vállát, a gyomrát, a tarkóját.

És csak ő lehet.

Nem pszichológus.

Nem hordozó.

Nem tükör.

Csak egy ember.

Aki hazafelé tart.

És épp tanul visszatérni az életbe.