A cetli – Viola naplója 09

Volt egy fiú.

Nem túl magas, csontos vállú, mindig piszkos kabátban. A haja sosem volt fésülve, a tekintete sosem volt nyugodt. Úgy mozgott a világban, mint akit nem hívtak — csak úgy odakerült, és azóta se tudja senki, mit is kezdjen vele.

A nevét most sem írom le. Nem azért, mert nem emlékszem. Hanem mert a történet nem a neve miatt maradt meg. Hanem a hangja miatt. És a hallgatásai miatt. A tekintet miatt, ami akkor is falként zárt, amikor már minden romokban volt mögötte.

Azt hiszem, tizennégy lehetett, amikor először hívtak hozzá.

Az anyja részegen esett be a családsegítő ajtaján, és ordított, hogy „csináljanak már valamit ezzel a kölyökkel”.

A kölyök akkor már két napja nem ment haza.

A rendőr, aki visszavitte, csak ennyit mondott:

– Menjen inkább javítóba, ott legalább meleg van.

Az iskola már feladta. A szomszédok is.

Még az anyja is.

Én nem.

Nem volt benne semmi különleges, csak valami szívfacsaró némaság, amikor rám nézett. Mint aki nem hisz semmiben, de azért még figyel, hátha egyszer mégis…

A lakásban penészszag, hideg, és egy üres asztal.

Ő az ablak párkányán ült, egyik lábát lóbálta, a másikat felhúzta maga alá.

Nem szólt.

Én se.

Aztán minden alkalommal mentem.

Nem kérdeztem, csak meséltem. Néha csak egy történetet. Néha csak azt, mit ettem reggelire.

Volt, hogy elmosolyodott. Olyankor gyorsan elfordult.

Volt, hogy azt mondta:

– Ne jöjjön többet.

És én legközelebb is ott voltam.

Voltak hetek, amikor eltűnt.

Voltak hónapok, amikor csak a nevét olvastam egy papíron – rendőrségi bejegyzés, iskolai figyelmeztetés, szökés.

És volt egy nap, amikor valaki azt mondta:

– Viola, hagyd. Ez veszett ügy.

De nem tudtam.

Nem akartam.

Mert én nem csak azt láttam, ami ott volt.

Láttam benne azt is, ami még nem történt meg.

A fiút, aki majd egyszer kilép ebből.

A férfit, aki talán már nem is hasonlít rá, de mégis ő.

És aztán eltűnt.

Végleg.

Vagy legalábbis én azt hittem.

Eltelt húsz év.

Ma reggel csöngettek.

Az ajtóban egy férfi állt. Magasabb volt, szélesebb, és tiszta kabát volt rajta.

A hangja mély volt, de ahogy kimondta a nevem, valami ismerős remegés rezdült benne.

Nem mondta meg, ki ő.

Nem kellett.

Tudtam.

A kezében egy megsárgult cetli volt.

Odanyújtotta.

Csak ennyi állt rajta:

„Akkor is számított, hogy jöttél.”

Kézírással. 

Ma újra elővettem. A dátum húsz évvel ezelőtti.

Azt mondta akkor:

– Ezt azért írtam, mert akkor majdnem vége volt. De te még jöttél. És aznap lehet, nem mentem vissza. De életben maradtam.

Aztán csak álltunk ott.

Nem sírtam.

Ő sem.

Nem is kellett.

Megkérdeztem, mit csinál most.

Azt mondta:

– Élek. Rendesen.

A cetlit eltettem.

Mert tudod… ha egy családgondozó nyer a körülményekkel szemben, az soha nem lesz hír.

Nem lesz róla statisztika. Nem tartanak róla előadást.

Csak a gyerek nem szökik meg többet. Iskolába jár. Barátai lesznek. Élhető körülmények között lesz. És ez nem esemény. Csak… csend.

De ez a cetli...

Ez kézzel foghatóvá tette.

Láthatóvá.

És ha valaki egyszer megkérdezi, mi számít ezen a pályán —

Megmutatom majd neki.

Nem a cetlit.

Hanem a kezem.

És azt mondom:

– Néha csak ennyit kell. Hogy ott legyél. Akkor is, amikor már mindenki más elment.

És valahol, nagyon mélyen, egy hang azt suttogja majd:l nekem:

„Akkor is számított, hogy jöttél.”