Az utolsó levelek - Viola naplója 05

A harminc évvel ezelőtti tavasz úgy simult rá az emlékeimre, mint a penész a régi bútorokra: láthatatlanul, de megállíthatatlanul. Az irattár rég leporolt dobozai közt egyetlen mappa volt, amit sosem tettem vissza a helyére. Nem is tudtam volna. Nem az iratanyag miatt. Nem a borítékban lapuló hivatalos záradék miatt, ami szárazan rögzítette: "Az ügy lezárva. Kliens elhunyt."

Hanem a lány miatt.

A tizennégy éves lány miatt, akinek akkor nem remegett meg a keze, nem csuklott el a hangja, nem görbült le az ajka. Csak nézett. Olyan szemmel, amilyet korábban csak háborús túlélőknél láttam egy fényképen: tele olyan dolgok megértésével, amit nem kellett volna megértenie. Ma már 44 éves. Remélem, boldog.

Nem sírtam ott, akkor. Az a szakmában nem szokás. Azóta viszont sokszor. Csak senki nem látta.

Az első levelet két héttel a temetés után írtam. Nem kezdtem se úgy, hogy „Kedves…”, se úgy, hogy „Drága…”. Csak írni kezdtem.

„Nem voltál közömbös. Láttam. Nem hitted el, de láttam. Még abban is, ahogyan csendben ültél, volt valami: mintha kérnél, de nem szavakkal. Ma megpróbáltam ugyanazt az utat végigjárni, amit te. A székeden ültem az irodában. Néztem az irodát, ahogy mindig láttad. A kilincs még most is kattan egyet, ha becsukják az ajtót. Azt mondják, véletlen. Én tudom, hogy nem az.”

Nem írtam alá. Nem kellett. Te már sosem fogod kézbe venni. De olvasod valahol. Ugye olvasod?

A második levél akkor született, amikor először álmodtam vele. A nő – mert a kliens nem csak egy „eset” volt, hanem valaki – ott állt a konyhájában, mintha sosem halt volna meg. Teát főzött. A fakanál körözött, a víz gőzölt, és én csak álltam, és valahogy tudtam, ez álom. És mégis, ott maradtam.

„Miért jöttél vissza? Vagy én mentem utánad? Nem tudom. Ma a lányoddal beszéltem. Túl jól van. Túlságosan. Félek, hogy eltanulta tőled a némaságot. Hogy ő is így akar majd menekülni: belül. A csendbe. Azt mondta: „Ne aggódjon. Én erős vagyok.” Én meg csak néztem rá, és a gyomrom összeszorult. Mint akkor, amikor megtudtam, hogy te már nem vagy.”

A harmadik levél már hosszabb volt. Akkor írtam, amikor először kérdezték meg tőlem: „Ugye nem érzi magát hibásnak?” Nem válaszoltam. Nem volt értelme. Hiszen nem őszinte választ vártak, csak megerősítést. Csak bólintottam. Ahogy kellett . De aznap este írtam. Megint.

„Nem tudtalak megmenteni. Nem élhettem helyetted. Csak szerettem volna, ha látsz egy utat. Egy másikat. Szerettem volna, hogy tudd, hogy nem reménytelen… De talán túl sokáig hittem, hogy még mindig elérhető vagy. Hogy még mindig hallasz. Hogy még mindig akarod. Most már tudom: te már akkor elindultál, csak nem abba az irányba, amerre én néztem.”

A levelek évekig gyűltek. Mindig egyedül, mindig titokban. Attól tartottam, ha kimondom őket hangosan, akkor elvész belőlük valami lényegi. Valami szent. Mert ezek nem beszámolók voltak. Nem önterápiás gyakorlatok. Ezek gyász-ima-szertartások voltak, tintával írva.

Aztán egy nap elmaradt a levél.

Már nem tudta, mit írhatnék. Mert minden benne volt az előzőekben. A bánat. A harag. A remény, ami már akkor sem volt igazán remény. A szeretet, amit sosem mondtam ki. Bár megtettem volna. Csak egyszer. Talán máig itt lennél…

Csak egy utolsó cetli került még elő.

Nem a kliensnek címezte.

A megszólítás ez volt:

"Isten!"

A mondat alatta:

„Most már megmondhatod: hol voltál?”

Erre sem jött válasz.

Nem is vártam igazán.

Csak elraktam ezt a papírt is a többi mellé.

A dobozt, benne a levelekkel, feltette a szekrény tetejére. Nem azért, hogy felejtsen. Hanem hogy emlékezzen.

És néha, ha új klienst kaptam, és új esettel kezdtem dolgozni, a lelkem mélyén megbújt egy kérdés:

„Most vajon időben érkeztem?”

Ezekről a kérdésekről senki nem ír jelentést.

Én is csak hordom a lelkemben – harminc éve már.

Megérintett a történet? Nem maradsz egyedül. A történet folytatódik – hetente háromszor új novella, még a nyilvános megjelenés előtt.

Tudd meg elsőként, melyik világba vezet az út ma.

Iratkozz fel – és maradj velem.

https://erzelmekkronikasa.hu/kersz-meg-ilyen-torteneteket/