Elbúcsúzni nincs protokoll

Az ügy le van zárva.

Ezt mondják. Száraz, hivatalos mondat, amit gyorsan kimondanak, és sosem ízlelnek meg.

De Viola nem tudja lenyelni.

Nem most.

Nem így.

A dosszié ott hever az íróasztala sarkán.

Egy vastagabb borítékban egy búcsúlevél.

Nem neki címezték.

De mégis hozzá ért el először, mint egy üvöltés, amit nem hang formál, hanem a csend hagy a levegőben.

A kliens meghalt.

Öngyilkosság.

A hír reggel jött.

A hang a telefon túloldalán udvarias volt, tárgyilagos.

Mintha egy irattartót adtak volna át.

Mintha egy élet csak egy záradék lenne egy aktán:

„Elhunyt. Lezárva.”

Pedig Viola még tegnap is jegyzetelt róla.

Még ott volt a listán: „következő lépés – családgondozás fokozása”.

Ott volt az aggodalom.

Ott volt az ima.

Ott volt a gondolat: „csak még egy kicsit tartsuk meg”.

Most meg már nincs.

Csak a lány.

Tizennégy éves.

Nem sír.

Csak néz.

Mint aki már sokszor nézte végig, hogyan veszíti el azt, akihez kötődött.

A család vállalja őt. Az eljárás elindul. A papírok megérkeznek. Minden megy tovább. Mint mindig.

Csak Viola marad mozdulatlan egy pillanatra.

Nem sokáig.

Mert nincs idő.

Nincs lehetőség.

Nincs protokoll.

Az iratban nincs helye annak, hogy ő is gyászol. Hogy ő is elfáradt. Hogy rosszul alszik. Má ha tud aludni. Hogy még mindig hallja azt a hangot:

„Kérem, ne adjon fel… csak segítsen még egy kicsit.”

Segített.

Amit lehetett.

De Viola sem mindenható. Mégis megtett mindent, amit tehetett. Most is. És most… nem volt elég.

A kérdések úgy zúgnak benne, mint vihar előtti szél egy elhagyott faluban.

Miért nem szólt korábban, hogy ekkora a baj?

Miért nem kérdezett, amikor még lehetett?

Én miért nem kérdeztem többet?

Miért nem vettem észre, hogy most már tényleg nincs tovább?

De nincs válasz.

Csak a búcsúlevél, amit egy másik címzettnek írtak.

És amit ő is olvas.

A szavak mintha neki is szóltak volna:

„Sajnálom. Próbáltam. Tényleg próbáltam.”

Talán tényleg neki is szánta őket.

És Viola csak ül.

És nem próbálja feloldani.

Nem magyarázza meg.

Nem teszi helyre a történetet.

Mert ez nem helyrehozható.

Csak megélhető.

És hordozható.

Csendben. Nem lehet elfelejteni. Csak együtt élni vele. Valahogy.

Olyan, mint egy kő a zsebben.

Amit mások nem látnak, de ő minden lépésnél érez.

Senki nem kérdezi meg tőle, hogy hogy van.

Senki nem mondja: „Gyere, elmondhatod.”

Senki nem ír levelet neki.

De ő megírja magának.

Egy széljegyzetre, amit nem fog leadni.

„Elment. Nem tudtuk megtartani. De nem voltam közömbös.”

„Nem voltam mindenható. De ott voltam.”

„Nem mentettem meg. De szerettem.”

És ez nem szerepel az ügyiratban.

Nem protokoll része.

Nem számít statisztikába.

De mégis…

talán ez az egyetlen, ami számít.

Viola talán már másnap új klienst kap.

És új családot.

Új problémát.

Új nevet.

De este, amikor hazamegy, megáll a tükör előtt.

Nem sokáig.

Csak egy pillanatra.

És nem kérdezi meg magától, hogy elég volt-e.

Mert tudja:

ez nem így működik.

Elbúcsúzni nincs protokoll.

Csak jelen lenni lehet.

A végén is.

A csöndben is.

A kimondatlan után is.