Amikor a saját lelked is túl sok

Reggel hét óra. A kávé kihűlt. Nem felejtette el, csak nem volt ideje meginni.

A bögrét a mosogató szélére tette – fél kézzel, mintha túl hangos lenne az érintés is.

Kint még párás a világ, bent már a nap feszíti a vállát. Ma hét kliens jön. Egyik sem könnyű.

Emília mély levegőt vesz, de nem a tüdejébe szívja – inkább a testére, mint egy láthatatlan köpenyt, amit muszáj viselni.

A kulcs elfordul a zárban. Az ajtó enged. A nap elkezdődik.

---

1. óra – A nő, aki elvesztette az anyját

A kliens beszél. A mondatai között csendek húzódnak, mint repedések a falon.

Emília figyel. Kérdez. Tartja a teret.

De minden válasz úgy csúszik be alá, mint víz a cipőbe: hirtelen hideg, aztán elviselhetetlen.

„Nem tudtam elköszönni tőle.”

Ez a mondat egy sarkon beverődött térd. Napok múlva is sajogni fog. Emília lelkében is.

2. óra – A fiú, aki apja ütésein nőtt fel

A hangja monoton. Mint egy fakuló emlék, amit túl sokszor mondott már el magának.

Nem emel hangot. A keze viszont remeg.

Emília előtt ott a dosszié – benne a múlt. De ami nincs benne: az összeszoruló torok, amikor a fiú elhallgat.

A szorítás a gyomorban. A szégyen, amit nem érdemeltek meg. Egyiken sem. Ezeket csak Emília teste és emlékezete őrzi meg.

„Már nem fáj,” mondja.

Hazudik. Mindkettő.

3. óra – A nő, akit senki sem választott

Szelíd mosoly, élénk szemek. És egy mondat, ami úgy szakad ki belőle, mintha véletlen lenne:

„Azt hiszem, nem vagyok szerethető.”

Emília feje biccent, mintha egy gondolatot követne. Pedig valójában egy tőr nyelét markolja belül. A nyél Emília szívéből áll ki. 

Nem mutatja ki. A jelenlét a munkája. Nem a sírás.

De bent, valahol a bordái mögött, egy kis részt magára vesz abból a szeretetlenségből.

4. óra – A férfi, aki gyűlöli magát

Dühösen ül le. Az arca feszes, a hangja penge.

Emília nem mozdul. A harag köd – nem lehet ellene menni, csak állni benne. A teste menekülne. Folyamatosan emlékezteti magát, így nem ő a célpont. Ő adja a teret, ahol a haragotbis ki lehet önteni.

„Elrontottam. Megint. És maga nem mondhatja, hogy nem.”

Ő nem mondja.

Csak tartja azt a tükröt, amiben végre nem torz a kép.

A férfi a végén nem köszön. Csak megy.

A zaj, a feszültség mégis ott marad utána marad.

5. óra – A lány, aki nem tudja, hogy élni akar-e

Vékony hang. Vékony test. Egy vékony szálon lóg minden, amit még elbír.

„Ma reggel azt kívántam, bár ne kéne felkelnem.”

Emília nem nyúl hozzá. Csak jelen van. Néha ez több, mint minden szó.

A jegyzetben nincs benne a rettegés, amit a pszichológus érez.

Sem az ima, amit nem tanítottak az egyetemen, mégis minden mondatban ott van:

Kérlek, maradj itt.

6. óra – A nő, aki visszament a bántalmazóhoz

„Nem volt választásom.”

– mondja.

És Emília nem mondja, hogy de, volt. Mert tudja, hogy a félelem néha nagyobb úr, mint a szabadság.

A testbeszéd többet mond, mint a szavak.

A nő összegömbölyödik a fotelben, mint egy sebtől megriadt cica.

Emília nem ítélkezik.

De egy újabb sebet vesz magára. A nőét.

A sokadikét.

7. óra – Az anyuka, aki már nem bírja

Két kisgyerek. Egy férj, aki későn ér haza. Vagy túl korán. Mindegy.

A nő már nem tudja, mikor kezdődött az, hogy eltűnt belőle az „én”.

„Tegnap rám ordított a kisfiam. És én… én visszaüvöltöttem.”

Sírás. Megbánás. Fáradtság, ami nem az izmokban, hanem a lélek ízületeiben ül.

Emília a végén halkan csak ennyit mond:

„Minden anyának vannak olyan napjai, amikor elfogy.”

És nem teszi hozzá, hogy ő is anya. És ő is elfogy. De ő nem tudja hol kimondani.

Este van. Emília bezárja az ajtót. A bögre még mindig ott van a mosogatón.

A lakás csendes. A falak nem kérdeznek.

De a teste igen.

A bőrén ott a nap összes lenyomata.

Nem piszok ez, nem lehet lemosni.

Ez nem kívül van. Hanem benne.

A zuhany alá áll. A víz forró. A szeme csukva.

De nem könnyű. A bőre még mindig idegen.

A hangok ott zúgnak benne, mintha nem halkulnának el soha.

Nem akar senkitől semmit.

Nem kér ölelést. Sem csendet.

Csak egy pillanatot, amikor újra a saját bőrében lehet.

Ez a hétfő. A segítők hétfője. Aki hallgat, aki tart, aki nem omlik össze – csak később.

Csendben. Egyedül. Amikor már a saját életét is idegennek érzi.