Viola naplója – A kék kisautó
Naplóbejegyzés – 2052. április 18.
Aznap volt huszonkét éve, hogy meghalt az a kisfiú.
Kedves Naplóm,
ma újra álmodtam vele.
Nem volt különös álom. Csak ült a lépcsőn, a ház előtt. A kék kisautóval játszott, amit sosem kaphatott meg tőlem. Egyszer rám nézett, és azt kérdezte:
– Viola, most már haza mehetek?
A hangja tiszta volt, mint az eső előtti levegő. Az ébredés pedig sűrű és nehéz, mint egy kabát, amit egy sírkőre terítettek le.
Mostanra már nyugdíjas vagyok. A határidőnaplók elnémultak, a múltban kövültek. De vannak történetek, amik nem porosodnak el. Ott ülnek melletted reggelinél. Visszaköszönnek egy bolti játékból. Felbukkannak, ha egyedül maradsz. És néha... visszajönnek álmodban, hogy megmutassák: amit szerettél, az sosem múlik el teljesen.
Ez az emlék nem fakul. Csak csendesedik. De nem tűnik el.
A ház előtt álltam. Nem voltam még öreg, csak fáradt. A kabátom zsebében ott volt a játékautó, amit napok óta magamnál tartottam. Hátha lesz még alkalom. Hátha visszakapjuk. Hátha él.
De nem lett alkalom. Nem lett visszaadás. Csak csend maradt.
Odabent, a fejemben, mintha tárgyalás zajlott volna. A kisfiú is ott volt, meg én is — kétszer. Egyszer mint családgondozó. Egyszer mint ember.
– Te jelezted, figyelmeztettél – mondta az egyik énem.
– De nem elég hangosan – felelte a másik.
Nem kiáltottam. Csak jeleztem. Javasoltam. Határidőt adtam. Egyre szigorúbbakat. De a változás elmaradt. Üres szavak jöttek vissza, mint visszhang egy lezárt ajtó mögül.
És akkor megláttam a szándékot. A reményt. Hogy talán, most végre... Talán.
De már késő volt.
Az ő neve maradt ott, halványan, a többiek között. Láthatatlan tintával, mégis kitörölhetetlenül. Nem voltam a rokona. Nem voltam barát. Csak egy jelenlévő. Valaki, aki ott ült a konyhaasztalnál, mikor más már nem jött be. Aki kérdezett. Aki hallgatott. Aki ránézett, mikor nem volt más, aki nézzen.
És talán pont ezért fáj ennyire. Mert jelen voltam.
Ezért vittem el oda azt a kisautót. A házhoz, ahol sosem játszhatott vele. A kabátzsebemből esett ki, ahogy megfordultam. Lehajoltam érte. A kezemben tartottam egy pillanatig, mint valami darabka múltat. Aztán letettem a küszöbre.
Nem kopogtam. Nem csöngettem. A ház nem válaszolt.
De én beszéltem.
Azt mondtam: Sajnálom. Elkéstem. De szerettelek. Most is szeretlek.
Ha bárhol vagy, és hallod: bocsáss meg nekem.
Remélem, ott, ahol most vagy, újra játszhatsz. És ha egyszer utolérem az időt, újra megölelhetlek.
Akkor megfordultam. És eljöttem. Nem néztem vissza.
Azóta tudom:
Ha egyszer még érezném, hogy baj van…
Nem várnék.
Nem beszélnék óvatosan. Nem lennék udvarias. Nem gyűjteném össze előbb a gondolataimat.
Hanem kimondanám.
Nem. Nem most. Nem így. Várjunk még.
Talán nem változna semmi. Talán igen.
De legalább nem maradna bennem el nem mondott szó.
Viola vagyok. Egy nyugdíjas családgondozó.
Voltak ügyfeleim. Van egy fiam. És volt egy kisfiú, aki nem az enyém volt — de rám bízta a bizalmát.
És én most is itt vagyok. Egy kék autó emlékével.
És egy naplóval, amit most becsukok.
Egy időre.
Ha ezt most elolvastad, már tudod: vannak történetek, amik nem hagynak el.
És vannak mondatok, amik végre helyetted mondják ki, amit évek óta cipelsz.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése