Phaethon – Az utolsó perc

Földi Irányítóközpont – 4764 Nemesis művelet

A csillagász némán ül.

A monitoron tizenkét életjel lüktet. Még.

A keze remeg, de nem törődik vele. A szája kiszáradt.

Phaethon parancsnok (rekedten):

„Föld… utolsó manőverre fordulunk. Árnyék már látszik. Kurva nagy.”

Másodpilóta (nevet):

„Ez lesz a legnagyobb festmény… mi leszünk a vászon.”

Csillagász (alig hallhatóan):

„Ne… csak egy perc… adjatok még egy percet…”

Parancsnok:

„Vektorszög zárva. Nem hibázunk, ígérem.”

A csillagász belenyúl a vonalba — a hangja reszelős, idegen saját magának:

„Mondjátok a neveket. Mind. Hallanom kell… most.”

Csend.

Aztán, mint valami régi szertartásban, egymás után, tisztán, szinte ünnepélyesen jön a válasz:

„Jelen.”

„Jelen.”

„Jelen.”

…

Tizenkétszer.

---

Phaethon – Az utolsó perc

A csillagász keze ökölbe szorul az asztalon.

Hallja őket — a hangjuk tisztább, mint valaha… és most hallja utoljára.

Parancsnok (halkan, remegő hangon):

„Hallottad…? Mind itt vagyunk. Most már elengedhetsz minket.”

A csillagász akkor… megtörik.

Könnyei kitörnek, kontroll nélkül, zokog — nem érdekli, ki látja.

Csillagász (fuldokolva):

„Nem akarom ezt… Ne… ne menjetek… Kérlek…”

Hosszú csend. Aztán a kapitány szinte lágyan, szinte apaian válaszol:

„Nem te kérted. Mi vállaltuk. Mind.”

„Nem akartunk meghalni. De vállaltuk, mert ha nem… az egész világ halálra van ítélve.”

„Te nem áldoztál fel minket. Mi már látjuk.”

„Ezt… nem éltük volna túl.”

Csillagász (szinte gyerekhangon, elveszetten):

„Én… sajnálom… Istenem, annyira sajnálom…”

Parancsnok (halkan):

„Mi nem. A világ marad. Ennyi elég.”

Másodpilóta (mosoly a hangjában, de törékeny):

„Mondd meg… hogy valaki… valahol… emlékezni fog ránk…”

Csillagász (rekedten, vért köpve, de kimondja):

„Esküszöm.”

Parancsnok:

„Cél rögzítve. Irány zárva.”

„Látjátok majd a csillagok közt a nevünket… Phaethon, vége.”

A kapcsolat megszakad. A monitorok elsötétülnek.

---

A csillagász dermedten nézi a fekete képernyőket.

Mintha a tekintetével vissza tudná hozni a görbéket… az embereket.

Az embereket, akiket feláldozott. Az embereket, akiket halálba kísért.

Aztán lassan, hangtalanul térdre zuhan.

Öklével a padlóra csap. Egyszer. Még egyszer.

Aztán üvölteni kezd. A falaknak. A semminek. Az univerzumnak.

„Ti voltatok a hősök… mi csak túlélők lettünk… TI vagytok az egyetlen történet, ami számít!”

---

Innen nincs tovább.

Csak a csend.

Meg a bűntudat, amit soha nem moshat le magáról.

És ez marad vele. Örökre.

Az ár, amit soha senki nem kér tőle számon. Csak ő saját magától.

---

Ez most már ott van. Kőbe vésve. Történelembe. Vagy csak a csillagok közé.

És a csillagász… soha nem lesz már más, mint az, aki emlékezik. Számára ezentúl az egész Föld emlékművé vált. 12 hős emlékművévé. 12 ember… akik megfordították a világ sorsát.