Nagypapa és a pillanatok - A tökéketlenség varázsa

 A szoba meleg fényei körbevették a karácsonyfát, amelynek ágain a díszek úgy csillogtak, mintha apró csillagokat fogtak volna be. Réka az egyik ágon igazította meg az aranyszínű szalagot, míg a nagyapja a fa alá helyezte a Betlehemet. A kis jászol mellett Szűz Mária szobra is ott állt – repedten.

– Nagypapa, miért nem vettél egy újat? – kérdezte Réka, miközben a szobrot figyelte. – Ez meg van repedve. Nem jobb kidobni és egy szépet hozni helyette?

A nagyapa felnézett, mosolya lágy volt, mint a téli szél, amely gyengéden simogatja az arcot.

– Tudod, kicsim, a karácsony nem attól szép, hogy minden tökéletes – mondta halkan. – Hanem attól, hogy azok vesznek körül, akiket szeretsz, és akik szeretnek. Ez a szobor a dédmamádé volt. Amikor ránézek, rá emlékeztet. A puha, meleg, gondos kezeire, a szívére, ami mindig tele volt szeretettel.

Réka leült a nagyapja mellé a kanapéra, kezében tartva a szobrot. – Dédmamára emlékeztet?

A nagyapa bólintott, majd Réka kezére tette a sajátját. – Hát persze. A szeretet sosem hibátlan, de attól még gyönyörű.

Egy pillanatig csendben ültek, majd a nagyapa elmosolyodott. – Eszembe jut egy régi karácsony. Az egyik barátom, Péter… – itt Rékára nézett, és huncut mosollyal hozzátette: – Neked még mindig Péter bácsi.

Réka felnevetett, és a nagypapa folytatta.

– Péter nagy karácsonyi vacsorákat rendezett. Minden tökéletes volt: a díszek ragyogtak, az ételek a legkülönlegesebbek voltak, legalább húsz-harminc vendég érkezett. Ott volt mindenki, akinek számított a szava: polgármester, képviselők, igazgatók. Mindenki dicsérte Pétert, és minden vacsora után csak áradoztak róla, milyen csodálatos házigazda.

A nagypapa elhallgatott, arca komorabb lett.

– Egyszer megemlítettem Péternek, milyen jó híre van a vacsoráinak. Tudod, mit mondott? – Réka kíváncsian megrázta a fejét. – Azt mondta: „Ettől nem leszek kevésbé magányos.”

Réka arcáról eltűnt a mosoly, és csendben figyelte nagyapja szavait.

– Péter akkoriban nagyon magányos volt. A felesége elment, elvitte a gyerekeket is, és ő magára maradt. Hiába volt tele a háza vendégekkel, hiába dicsérték minden apróságát, belül üres maradt. Mondtam neki, hogy vannak barátai, akik törődnek vele. Nem a családja, de olyanok, akik őt szeretik.

A nagypapa szeme megcsillant, ahogy a történet boldogabb fordulata következett.

– A következő évben Péter változtatott. A barátokat hívta meg. A ház ugyanúgy tiszta volt, a díszek ugyanúgy ragyogtak, de a menü egyszerűbb lett. A barátok kedvenc ételeit tálalta, nem a legdrágábbakat vagy a legelegánsabbakat. És tudod, mi történt? Az a vacsora boldogabb volt, mint az összes korábbi. Péter, a válás óta először, igazán boldog volt karácsonykor.

Réka elmosolyodott, majd visszanézett a repedt szoborra. – Szóval nem az számít, hogy tökéletes legyen?

A nagypapa bólintott. – Pontosan. Az számít, hogy tele legyen szeretettel. A karácsony a szívek ünnepe, nem a hibátlan dolgoké.

Réka újra a szoborra pillantott, majd finoman a fa alá helyezte. – Akkor jó helyen van itt – mondta halkan.

A nagypapa mosolya meleg volt, mint a kandalló fé

nye. – Igen, kicsim. Nagyon jó helyen.