A Szájhős 5. fejezet – A saját világ

A kocsma lassan kifáradt az éjszakában.

A beszélgetések halkabbak lettek. A poharak ritkábban koccantak. Az emberek hátradőltek a székeken, mintha az este súlya lassan a vállukra nehezedne.

Szájhős még mindig beszélt.

Nem sietve.

Nem erőlködve.

Csak hagyta, hogy a szavak csendben csorogjanak lefelé, mint a folyó, amely nem kérdezi, hová tart.

Az asztalnál ülők figyeltek.

Mert amikor Szájhős mesélt, az ember néha úgy érezte, mintha egy másik világ nyílna ki egy pillanatra.

Pedig az a világ… nem itt volt.

Szájhős életében a történetek egy idő után már nem csak a többieknek szóltak.

Volt egy másik hely.

Egy csendesebb.

Egy láthatatlan.

Egy olyan világ, amelyet senki más nem látott.

Ott minden másképp működött.

Ott Szájhős nem habozott.

Nem állt meg az utca túloldalán.

Nem fordította el a fejét.

Ott a lábai mindig előre léptek.

Ott a hangja mindig megszólalt.

Ott a mozdulatai gyorsak voltak, határozottak, pontosak.

Mint egy jól begyakorolt mozdulatsor.

Először csak egy-egy jelenet volt.

Egy vita, amelyet elsimít.

Egy veszély, amelyből kivezeti az embereket.

Egy pillanat, amikor valaki bajba kerül… és ő odalép.

A jelenetek eleinte rövidek voltak.

Villanások.

De ahogy teltek az évek, a világ egyre részletesebb lett.

Egyre pontosabb.

Egyre élőbb.

Szájhős néha egyedül ült egy padon.

Vagy egy buszon zötykölődött hazafelé.

És közben a fejében már egy másik történet zajlott.

Ott egy férfi kiabált vele.

Ott egy nő segítséget kért.

Ott egy helyzet hirtelen veszélyessé vált.

És Szájhős… ott mindig tudta, mit kell tenni.

Nem kiabált.

Nem fenyegetett.

Csak egyetlen mondatot mondott.

És az emberek elhallgattak.

A jelenet tiszta volt.

Éles.

Mint egy filmkocka.

Szájhős néha elmosolyodott ilyenkor.

Mert ott… abban a világban… minden a helyére került.

Egy este egy buszon ült.

A város fényei csúsztak az ablakon, mint lassú csillagok.

A busz hirtelen fékezett.

Valaki hangosan szitkozódni kezdett hátul.

Két férfi egymásnak feszült.

A hangok egyre keményebbek lettek.

Szájhős felnézett.

Egy pillanatra mindenki azt nézte, mi történik.

És abban a pillanatban Szájhős fejében már megszületett a jelenet.

Ott felállt.

Odament.

A hangja nyugodt volt.

– Uraim – mondta –, ezt most hagyjuk abba.

Az egyik férfi felé fordult.

A másik elhallgatott.

A feszültség lassan elpárolgott.

Ott… a fejében… a jelenet tökéletes volt.

A valóságban azonban Szájhős nem mozdult.

A busz megállt.

A két férfi leszállt.

A zaj elcsendesedett.

Az emberek visszafordultak a telefonjukhoz, az ablakhoz, a saját gondolataikhoz.

Szájhős pedig tovább ült.

Nyugodtan.

Mintha semmi nem történt volna.

A saját világában azonban a jelenet már véget ért.

És ott… ő nyert.

Nem volt ez menekülés.

Szájhős tudta ezt.

Soha nem hitte el teljesen, hogy a két világ ugyanaz.

Mindig érezte a különbséget.

A valóság nehézkes volt.

Szögletes.

Tele félelemmel.

A másik világ viszont… tiszta volt.

Mint egy gyakorlótér.

Ott kipróbálhatta a mondatokat.

A mozdulatokat.

A bátorságot.

Ott mindig megtette azt, amit a valóságban nem mert.

És minden jelenet után egy pillanatra úgy érezte… mintha egy kicsit közelebb kerülne ahhoz az emberhez, aki ott él.

De az a lépés… az a végső lépés… soha nem történt meg.

A két világ között ott húzódott az a vékony, láthatatlan vonal.

Szájhős pedig mindig megállt előtte.

A kocsma asztalánál ekkor valaki újabb történetet követelt.

– Na jó – mondta egy férfi –, de volt olyan, hogy tényleg közbeléptél?

Szájhős felnézett.

A korsó peremén lassan csorgott le egy csepp sör.

Egy pillanatra csend lett.

Aztán Szájhős elmosolyodott.

– Persze – mondta.

A történet már készen állt benne.

Mint mindig.

A szavak ismét ömlöttek.

Az emberek figyeltek.

És miközben Szájhős mesélt… valahol mélyen tudta: a történetek világa már régen otthonná vált benne.

Ott bátor volt.

Ott gyors.

Ott határozott.

Ott mindig megtette azt, amit kellett.

A valóságban pedig… csak mesélt róla.